Egy gyermekkori kép elevenedik meg előttem: ülök a családi nappalinkban, otthon, vendégség van. Költő édesapám, Juhász Ferenc és barátai beszélgetnek, amikor egy hatalmas könyv kerül elő – Petőfi Sándor versei díszkiadásban. Mindenki izgatott lesz, a nagy költő-elődre terelődik a szó: miben volt első, miben volt kivételes, milyen hatalmas utat járt be – ténylegesen és átvitt értelemben is. Itt már nekem mesélik a versek születését, az útirajzok kapcsán azt a rengeteg gyaloglást, a tapintható szegénységet és a vágyat a felemelkedésre. Az úton-levést. Még pici vagyok, nem értem, de tetszik ez a fiatal fiú, a lángoló tekintet, és olyan, mintha egy régi családtagunk lenne, mindenki közvetlen ismerősként említi, mindenkinek elemi kapcsolata van vele. Akkor még csak sejtem, amit később, gimnazistaként kezdek megérteni: Petőfi Sándor közös tudásunk. Valami, ami születésünk óta az olvasó és gondolkodó emberekbe van kódolva. Az ő vágya nagyobb volt, mint amit huszonhat emberi év elbír – de megérteni is csak sokszor huszonhat év alatt lehet sűrűségét, tehetségét, akarását, forradalmi és érzelmi erejét. És közben egy vers is elég, hogy lássuk: ahogy ő ír, ami az ő szívében van, az valami egészen rendkívüli.
Hatása az őt követő írógenerációkra egyaránt erős, a következő évszázad ’50-es, ’60-as éveinek irodalmi tehetségei egyaránt vonzódnak Petőfi alakjához, nyelvük belőle épül, személye minta és forrás nemcsak Juhász Ferencnek és Nagy Lászlónak, de a mester Illyés Gyula önálló könyvet ír róla, illetve Szabó Magda, Kormos István vagy épp Jékely Zoltán is foglalkozik vele. Juhász Ferenc huszonhét éves 1955-ben, amikor Petőfi versválogatást készít egy fontos kiadónak, és így fogalmaz: „Neki minden sora fontos, egész élete tündökletes. Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk-megismerésének és a magunk-megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb-hitű ember. … Petőfi: a forradalom és az ifjúság, az emberiség legszebb álma. Aki az ő verseit veszi a kezébe, sohase felejtse: ő az út önmagunk és a jövendő felé.”
És valóban – ez a tiszta költő lesz kedvenc olvasmányom gimnazista osztálytársaimmal együtt, a varázslat működik: tizenhat évesen Toldys gimnazistaként a Várban ülünk és sokat forgatjuk Petőfi prózai írásait, útinaplóit. „Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki diszes hivatalába beleunván, utazni ment.” – kezdi Petőfi a szöveget, mi meg vele utazunk, időből kilépve. Azt fedezzük fel, hogy nagysága épp abban van, hogy dönt és lép: ha színész lesz, nekivág, ha költő akar lenni, gyalogol és hisz magának. Pedig nehéz hinnie: apjával összeveszik, szinte semmije sincsen, egy szál ingben gyalogol, és ha meg is érkezik, szegénységgel küzd. Kétségbeejtő, mai megfogalmazással mélyszegénységben tengődő helyzete súlyosságáról olyan megdöbbentően őszinte, szinte 20. századi hangolású verse is tanúskodik, mint az Élő halott című költemény:
„(…)
Mint őszi alkonyon
A félhomályu köd,
Fásult egykedvüség
Mereng szivem fölött.
Ellenség, jóbarát,
Végeztem veletek;
Senkit nem gyűlölök,
Senkit nem szeretek.
Nincs semmi örömem,
Nincs semmi bánatom;
Érzelmim, vágyaim
Mind, mind elaltatom. (…)”
Eljön az az év az életében, 1844, ami a legsűrűbb, és ami szinte mindent megalapoz. Teljesítménye mai ésszel is felfoghatatlan – és micsoda áldozatokkal! Mégis: hisz a költészet és a szavak erejében. „Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó… mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott. Egy héti kínos vándorlás után Pestre értem.” – Ott pedig a legnagyobb élő legendához kopogtat, Vörösmartyhoz. Mindent vagy semmit, nem igaz? Mindent: megszületik A helység kalapácsa, a János vitéz, és számtalan felejthetetlen vers, mint a Füstbe ment terv – az anyai szeretet egyik legszebb vallomása.
„S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.”
Petőfi szerkesztő lesz, igazi értelmiségi. Minket, ott a Várban ülve könyveinkkel és álmainkkal diákként ez a fordulat izgat, és ez a hit az életben. Akkor talán még nem tudtam, de azóta rájöttem, én is ebben az erőben nőttem fel, és elkezdtem felfedezni, hogy ha a valódi, hétköznapi hősök élete egyedi és megismételhetetlen, a helyzetek ismétlődhetnek: amilyen hétköznapi hős volt Petőfi, ugyanolyan volt a XX. században Csoóri Sándor, Nagy László vagy Juhász Ferenc, édesapám – akiket leginkább „népieknek” aposztrofálnak azóta is az irodalmi köztudatban. Vidéki fiúk voltak, szegény családból jőve egy kincsük volt: a tehetségük és a hitük önmagukban. Nagy László Iszkázról, Juhász Biáról gyalogolt fel Pestre, hogy költő lehessen. Édesapám Vörösmarty helyett Weöres Sándorhoz ment, ő vezette be az irodalmi életbe.
Innentől kezdve így figyeltem az irodalmat: az életművek mellett érdekeltek az alkotók, a döntéseik, az életük, a miértek. Az áldozatok, egy-egy vers útja. És utóélete. Nagy László testvéröccse, Ágh István költő így köti össze a költők évszázadait: Csoóri – „Ő forradalmár a történelem ítéletében. Példaképe Petőfi, „a teljességet akaró ember szenvedélye és hite”. Petőfi költői megvalósulását, melyben Csoóri ifjúkorában oly nagyon hitt, átfegyverezte a prózára, itt dörögnek puskái igazán. Nagy csata dúl. A 19. században Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany és Petőfi lenne, aki a 20. században Ady, Babits, József Attila, Illyés, Szabó Lőrinc, Nagy László, Juhász Ferenc és Csoóri Sándor. Mindegyikük prózája elragadtatás és megrendülés: jelenbe zsúfolt múlt és jövő idő.”
Egyetemistaként magam is útra keltem hosszú időre: először országon belül bolyongtam és sétáltam egyedül, majd külföldön. Még a modern autóstoppolás során, Olaszországban is eszembe jutott a sokszor szekérre felkéredzkedő Petőfi. Vissza-visszatérően velem volt a magam építette „Pantheonban”, valós emberként – József Attila, Radnóti, Tandori, Pilinszky, Szabó Magda mellett. Legkésőbb a szerelmes versei lettek enyémek, a beteljesült és a vágyódó versek, és lett teljes a kép: a szorgalmas, tehetséges, sokat olvasó, sokszor konfliktusos és forradalmi költő valójában szeretni vágyott, és érdekes, hogy a nagy, beteljesült érzelem épp a haza és a szabadság heves védelmezése közben talál rá. 1847 őszén Szendrey Júlia a megyei közgyűléseket kísérő megyebálba érkezett, és ugyanabban a fogadóban szállt meg, mint Petőfi. Egy találkozás – egy döntés – házasság. Júlia 17 éves, amikor megismerkednek, 18 évesen lesz feleség, 19 évesen anya és 20 évesen özvegy. Mi pedig megkapjuk a magyar irodalom legszebb szerelmes verseit, olyat, mint a jóslatos Szeptember végén vagy az Álmodtam szépet, gyönyörűt… Még ha a végzet felé menetelt is Petőfi, az örök vándor és a fiatal költő hazatalált. Lett otthona – egy ölelő kar. Lett hite – és bevégződött küldetése. Életműve kétszáz év távlatából is emberségről, tisztaságról és szabadságról üzen nekünk.
Felnőve a költői életművek otthonommá lettek – és munkámmá, az irodalmi közönségszervezésben. A tisztaság és szabadság jegyében jelentetünk meg idén különleges kötetet a Petőfi Kulturális Ügynökséggel. A Más Petőfi az enyém című könyv párhuzamot von Petőfi Sándor és örök tisztelője, Juhász Ferenc életműve között, fókuszban a szabadsággal, ami mindkét költői életmű kulcskérdése. Petőfi Sándor és Juhász Ferenc születése között eltelt 105 év, bő egy évszázad különbséggel nézték a világot, alkottak és küzdöttek a költészetért, az emberségért, a szabadságért – más-más módon. Petőfi 1848 márciusában például így ír A szabadsághoz című versében:
„Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
Oly sokáig vártunk rád epedve,
Annyi éjen által, mint kisértet,
Bolygott lelkünk a világban érted.”
Ezt a gondolatot 105 évvel később Juhász a Dózsa-eposzban ars poeticaként folytatja, A tékozló országban:
„Ó, ember, a hitedet ne veszítsd. el, őrizd meg a lélek nagy hitét!
Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést.
Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,
mert a szabadság a legtöbb, amit adhat magának az emberiség!”
