Petőfi útja a hajléktalanságtól a sikerhez
„Volt egy szegény fiú,
Ki mindig éhezék;
Nem volt egy megevő falatja,
Nem szánta őt sem föld, sem ég.”
1842 karácsonyának délelőttjén Vörösmarty Mihály és Bajza József a következő lapszám véglegesítése miatt mentek be az Athenaeum pesti szerkesztőségébe. Nem sokkal később egy különös fiatalember kopogott az ajtajukon, aki Pönögei Kis Pálként mutatkozott be. Az ágrólszakadt külsejű, szinte még kamasz vendég elmondta, hogy egy színész ismerőse, Petőfi Sándor kérte meg, hogy verseit hozza el a szerkesztőknek. Vörösmarty ismerte már a Petőfi nevet, korábban két verset is közölt tőle. A furcsa idegen átadta az újabb küldeményt, és rákérdezett, hogy tetszettek a szerkesztő uraknak barátja költeményei. Vörösmarty elmondta, hogy nagyon tehetségesnek tartja az ismeretlen költőt, bár csodálkozik, hogy egy fiatal színészről van szó. Pönögei Kis Pál ekkor állt elő az igazsággal: ő maga Petőfi Sándor, a fehérvári színtársulat 19 éves színésze, és azért mutatkozott be álnéven, mert az általa csodált Vörösmarty őszinte véleményére volt kíváncsi verseiről.
Petrovics Sándor még diákként, a pápai kollégiumból küldte első saját versét az Athenaeumnak. A lap 1842. május 21-én közölte le A borozó című verset. A költői bemutatkozást fél évvel később követte a Hazámban című költemény, ez alatt már a Petőfi Sándor név szerepelt. Vörösmarty ekkor figyelt fel az ismeretlen poétára, akinek formai magabiztossága miatt biztos volt benne, hogy valamelyik idősebb pályatársa rejtőzködhet az álnév mögött. Amire december elején a harmadik versét is lehozta korának legszínvonalasabb lapja, Petőfi már nem volt pápai diák: Borostyán néven a székesfehérvári vándorszínész-társulat tagja lett. Ekkorra szedte össze annyira a bátorságát, hogy Pestre utazzon, és felkeresse a lap szerkesztőit. „Karácsonykor Pesten valék, s megismerkedém személyesen Bajzával és Vörösmartyval. – Vörösmartynak szembetűntek verseim” – emlékezett később. „Fél napot tölték a régtől tisztelt, szeretett 2 férfi körében. Boldog fél nap!”
Innentől kezdve sorban jelentek meg Petőfi versei az Athenaeumban, s ő maga is egyre biztosabb lett költői tehetségében. Ekkor azonban ekkor még a színi pályát tekintette elsődleges céljának. Elhagyta Pestet, és arról ábrándozott, hogy néhány év múlva híres színészként fog visszatérni. Kamaszkora óta szeretett volna színész lenni, jóllehet erre a színház és az irodalom szereteténél több nem igazán tette alkalmassá. Alacsony termetével, kiálló szemfogával, orrhangjával korántsem volt színpadra illő jelenség. Ambíciói azonban erősek voltak, ezért többször csatlakozott vidéki társulatokhoz, bár apróbb mellékszerepeknél vagy színházi kisegítői feladatoknál többet nem bíztak rá. 1843 őszén elindult, hogy még egyszer szerencsét próbáljon a világot jelentő deszkákon. Nem sejtette, hogy fél év alatt nem a színészetet, hanem az éhezést és nélkülözést fogja kitanulni.
Úgy tervezte, hogy Debrecenben csatlakozni fog Komlóssy Ferenc színtársulatához, akikkel majd erdélyi körútra indul. Októberben ért az alföldi városba, ahol fel is vették a társulathoz, ám hamar kiderült, hogy a kínált hőszerelmes vagy énekes szerepekre nem alkalmas, így végül nem kapott feladatot. Ezután egy kisebb társulathoz szerződött, ahol végül apróbb szerepeket bíztak rá, ám a remélt színészi karrierhez így sem jutott sokkal közelebb. Egy-két kisebb településen színpadra állt ugyan, de a teátrumi ekhós szekerén végül súlyosan meghűlt, és betegsége miatt le kellett mondania a többi előadást. A társulatnak aligha ez volt a legnagyobb baja: a közönség nem volt rájuk túl kíváncsi, így novemberben fel is bomlottak. Petőfi még a fellépti díját sem kapta meg, ruháit kellett eladogatnia, hogy ételt vehessen. Rongyosan, betegen, üres zsebbel vonszolta vissza magát Debrecenbe. Élete legnehezebb hónapjai következtek.
„Annyira el vagyok gyengülve, hogy erőm visszanyerése bizonyosan belekerül két-három hónapba. Egész csontváz vagyok, így tengeri ínséges állapotban s itt kell a telet Debrecenben töltenem” – írta korábbi jótevőjének, Bajza Józsefnek november 28-án. Ezt megelőzően is előfordult, hogy hosszabb-rövidebb ideig nélkülöznie kellett, ám akkor mindig lebegett a szeme előtt valamilyen rövid távú cél, ami segített neki kijutni a gödörből. Most azonban úgy érezhette, apjának lett igaza, aki előre megmondta, hogy színpadi bohóckodással vagy versfaragással nem fogja semmire sem vinni, és előbb-utóbb koldusbotra jut. A mindennapos koplalás, a betegség és áhított színi karrierjének csődje nemcsak fizikai, hanem lelki egészségét is aláásta. Egykori soproni iskolatársa, a Debrecenben élő Pákh Albert alig tudott lelket önteni a depressziótól szenvedő költőbe. Ő adott neki ruhát és ételt, és egy időre befogadta a saját, egyszemélyes szállására is. Végül Pákh szerzett tartósabb fedelet is Petőfi feje fölé: szobát talált neki egy színházi jegyszedő, Fogas Józsefné házában.
A ház maga is inkább szegényes viskó volt a városi akasztófa közelében, Petőfi szobájában is csak egy szalmazsákos ágy, két szék és egy vaskályha fért el. Ennél jobbat azonban nem nagyon remélhetett: a jószívű szállásadó beleegyezett, hogy a bérleti díjat később fizesse ki, és kosztot is biztosított számára. „Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a más világról írnám” – emlékezett pár évvel később. Nem költői túlzásról van szó: az idős asszony az élelem mellett gyógyszerrel is ellátta egyre súlyosabban köhögő albérlőjét. A tüzelőnek azonban maga is szűkében volt, így Petőfi – amikor a szalmája elfogyott – fagyoskodni kényszerült. Nem csoda, hogy ebben a helyzetben testi és lelki gyötrelmei csak fokozódtak, versírásra is képtelennek bizonyult. A teljes depressziótól csak az mentette meg, hogy jegyszedő szállásadója révén legalább színházi előadásokat tudott látogatni. Továbbra is azt tervezte, hogy ha egészsége engedi, újra megpróbálkozik a színészettel. Ekkor érkezett meg Bajza Józseftől egy szerény pénzküldemény – az Athenaeumban közölt versek tiszteletdíja. Talán ennek is köszönhető, hogy Petőfi átgondolta terveit: eldöntötte, hogy a színház helyett mégis inkább az irodalomban próbál szerencsét.
Szerzett egy füzetet, amelybe beleírhatta egy kötetnyi versét. Úgy tervezte, hogy amint elkészül, elviszi a kéziratot Pestre, és megpróbálja kiadatni. Összeszedte minden erejét, és a még ki nem kúrált betegség és a fagyoskodás ellenére folyamatosan dolgozott. Nem egészen egy hónap alatt, 1843 február 10-ére fejezte be a munkát. Egy percig sem szeretett volna tovább várni, azonnal indulni akart. A lakhatásért, kosztért és gyógyszerekért járó 150 forintot azonban előbb ki kellett volna fizetnie Fogasnénak, ám ennek csak a töredéke volt a zsebében. Az öregasszony végül 45 nap haladékot adott neki a fizetésre, az önzetlen barát, Pákh Albert pedig kezességet vállalt, hogy kifizeti az adósságot, ha Petőfi nem küldi meg a pénzt határidőre. A költő így másnap, február 11-én reggel útnak indulhatott. „Kopott ruhában, gyalog, egypár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem…”
Petőfi útja egy hétig tartott, a februári hideg mellett a tiszai jeges ár is akadályozta a haladásban. Versei mellett egy ólmosbotot is rejtett a tarisznyájába, hogy a zsiványoktól meg tudja védeni kis pénzecskéjét. Nem sokáig volt mit védenie: annyira fázott és éhes volt, hogy egy Eger melletti csárdában kénytelen volt egy éjszakára szállást bérelni, amire ráment az összes pénze. Másnap már jóakaratú egri kispapok adtak neki ingyenes szállást, és egy kocsira is sikerült felkéredzkednie, ami egészen Pestig vitte. Február 20-án megint csak éhesen és fázva érkezett meg a városba. Hóna alatt a verseivel azonnal elindult kiadót keresni. Nem járt sikerrel: az éppen csak elinduló magyar nyelvű könyvkiadók nem láttak fantáziát sem a versekben, sem a rongyos ruhájú, éhenkórásznak kinéző poétában.
A csalódott költőnek nem volt hová mennie. „A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez oly érzéssel, mint a kártyás, ki utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál – írta később. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. E férfiú, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfiú: Vörösmarty.”
Petőfi nem túlzott: Vörösmarty Mihály valóban nemcsak az éhezéstől mentette meg, hanem egy év alatt ismert költővé tette. A Nemzeti Kör a haladó pesti polgárság politizáló szervezete volt, irodalmi művek kiadásával azonban nem foglalkozott. „Hát költődajkák vagyunk-e mi? Versírók kisdedóvodája akar lenni a Nemzeti Kör?!” – méltatlankodott a tagok egy része, Vörösmarty azonban meggyőzte őket, hogy tehetséges pártfogoltja kedvéért tegyenek kivételt. „Meglátjátok, hogy abból még nagy költő lesz” – jövendölte. A közbenjárás sikeres volt: Petőfi azonnal jelentős előleget kapott, egy lelkes szabómester a teljes kiadás költségeit magára vállalta, a többiek pedig kezességet vállaltak a pénz megtérülésére. Vörösmarty emellett beajánlotta védencét a Pesti Divatlap szerkesztőjénél, Vahot Imrénél, akinek segédszerkesztőre volt szüksége. Az előleg arra is elég volt, hogy Petőfi – két nappal a haladék lejárta előtt – meg tudta küldeni tartozását Debrecenbe.
Az erőre kapó költő innentől csak úgy ontotta magából az újabb és újabb műveket. Hangjára nem lehetett nem odafigyelni: egyszerre volt szokatlanul modern és találta el a hazafias közönség ízlését. Vahot azonnal meglátta a lehetőséget Petőfiben, fizetés fejében minden héten új „népdalt” várt tőle, és kötelezte, hogy egyfajta élő reklámként népies ruhában, fokossal járjon. A költőnek nem okozott gondot megfelelni a szerepnek, annál is inkább, mert pontosan tudta, hogy a saját karrierjét mozdítja elő. Miközben olvasói úgy képzelték, hogy a „puszták romlatlan vadvirágából” maguktól áradnak ki a versek, Petőfi elképesztő munkabírással és tudatossággal dolgozott. Megjelent első önálló könyve, a Helység kalapácsa és készült verseinek gyűjteményes kiadása is, ősszel pedig 6 nap és 6 éjszaka alatt megírta a János vitézt. Rövid idő alatt hat kötete jelent meg, írásaiért sorba álltak a kiadók és lapszerkesztők, irodalmi iskolát teremtett, epigonjai, elszánt rajongói és dühödt ellenlábasai voltak az egész országban. Ekkorra már nem nagyon volt olyan magyarul olvasó, művelt ember, aki ne hallott volna róla. Csak a mai rocksztárokéhoz fogható diadal volt ez. A Petőfi nevet másfél évvel debreceni éhezése után már az egész ország ismerte, s hamarosan ő számított a fiatal költőnemzedék vezérének.
Petőfi Sándor sosem felejtette el debreceni telet, a teljes nélkülözés és reménytelenség időszakát. Valóban hajszálon múlt az élete: súlyos testi betegség, depresszió, éhezés és fagyoskodás létében is fenyegette, és ólmosbotja sem védte volna meg, ha útban Pest felé rablókkal találkozik. Elszánt akarata mellett az őt segítő önzetlen barátoknak és ismeretleneknek köszönhette megmenekülését. Így hát mi is nekik köszönhetjük Petőfit: néhány ismert és még több névtelen segítőnek, akik kinyújtották kezüket egy nélkülöző, hajléktalan fiatalember felé.
