Alexander Petrovics, Vicskó, vagy Füstfaragó, Kapanyél Gereblye Richard, Örömfy Vidor, Pönögei Kis Pál vagy Rónai és Sió – ezekhez képest milyen magától értetődő, ha azt írom: Petőfi. Nem véletlen, hogy az idén kétszáz éve született költőt ma ezen a néven ismerjük. Maga a név is tudatos fogalomalkotás, a költői életmű része. Az, hogy e nevet már a költő életében egy egész ország apraja-nagyja ismerte, többek közt azoknak a gyalogos utaknak volt köszönhető, amelyek során Petőfi az egész országot keresztbe-kasul bejárta.
Petőfi a költőideál, aki a népköltészet egyszerűségébe csomagolva a magas költészetet hozza el nekünk, földönfutó, egyszerű embereknek. Verseiben olyan hangot üt meg – elsők között magyar nyelven –, amely közkinccsé teszi az irodalmat. „Potomság” – ahogy állítólagos utolsó feljegyzett szavát ismerjük. „Ebben áll Petőfi megdöbbentő művészete: hogy amikor látszólag teljesen hétköznapivá, prózai élményelmondóvá válik, egy sorral, egy képpel, talán csak egy szóval fel tudja lendíteni az egész költeményt a művészet magasabb síkjába. Pedig az a sor nem is patetikus, nem színes, nem stilizált… Ez az ő titka.” (Szerb Antal)
De Petőfi nem csak költeményeit volt képes egy-egy különös szó segítségével magasabb síkra lendíteni. Következetesen kibontott eszméivel az egész magyarság gondolkodásmódját képes – a mai napig is – befolyásolni. Egészen máshogy cseng például a szabadság szó Petőfi óta. Miközben elvileg végtelen a képzettársítások lehetőségeinek száma, ez a költő képes volt e fogalmat úgy körbejárni költészetében és életében egyaránt, hogy az elválaszthatatlanná tegye nevétől. A „körbe jár” kifejezést ezúttal szó szerint értelmezem, és rövid gondolatfutamomban a gyaloglóköltő képét vizsgálom meg Petőfi legendás útja segítségével.
Petőfi 1844 februárjában Debrecenből Pestre gyalogol. Még Osztovits Szabolcs napra pontos Petőfi-krónikája is kivételesen homályos e hetek kapcsán. Hol szállt meg? Mit evett? Hogy élte túl az akkor még a mainál sokkal keményebb februári hideget? Tény az, hogy költői pályája ezután a zarándoklat után kezd el igazán fölfelé ívelni, e fordulópont után vált végérvényesen népköltővé. Ugyan nem először és nem utoljára fordult elő életében, hogy hosszan barangolt a magyar tájakon, de mégis ezt az utat tekintjük a legfontosabb tűzkeresztségnek, avatásnak, amely során a huszonegy éves, nyughatatlan íródeákból egyszeriben felnőtt költő válik. Kerényi Ferenc világít rá monográfiájában, hogy ez a keserves út Petőfi későbbi műveiben több helyen is, többek között Andorlaki Máté vándorútja képében köszön vissza A hóhér kötele című regényben. De pontosan mi is történik ezen a gyalogúton a költővel? El kell engednie mindent – tarisznyájába gyűrt versein kívül.
„Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó… mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.” (XI. úti levél)
A toposz lényege, hogy az ember saját magára, vissza-visszatérő, általános emberi ősképre talál a lelke legmélyén. Én is valójában magamról gondolkodom, amikor a gyaloglóköltő toposzán elmélkedem. Gyermekkoromban hányszor éreztem azt, hogy világgá akarok menni. Emlékszem azokra a veszekedésekre anyámmal, azokra a kilátástalan iskolai napok utáni nihilre, vagy a szívszakasztó kamaszszerelmekre – melyek beteljesülésének akadálya csakis én magam voltam, miközben a világon mindent okoltam érte. Többnyire ilyen dolgok késztettek arra, hogy nyakamba vegyem a várost, és megállás nélkül gyalogoljak jelöletlen célok felé. Később ezekhez a gyaloglásokhoz egy-egy szál cigaretta is társult, vagy apám eldugott whiskyjéből néhány korty, ám ettől függetlenül e séták egyúttal mindig belső utazások is voltak. Miközben a testem gyalogolt, a lelkem mélyen magába fordult és a belső végtelen úttalan útjait rótta.
Ezeken a sétákon születtek legelvetemültebb kamaszverseim, lázadó gondolataim, visszafordíthatatlan döntéseim, felismeréseim, apró megvilágosodásaim. Igazán messzire zarándokolnom azonban sosem volt elég bátorságom. Ha elfáradtam, vagy már elviselhetetlen volt az éhség, mindig hazatértem. Talán a Petőfiéhez hasonló, mindent elengedő, minden kicsinyes polgárit lepergető gyaloglás hiánya választott el attól, hogy igazán jelentős gondolatokat fogalmazzak meg írásaimban. A folyton visszatérő utazás mintha képtelen lenne áttörni az utolsó falat, amely a magas szintűt a rendkívülitől elválasztja. Ahhoz egy reménytelenül távoli célig kell gyalogolni – vagy éppenséggel a halálba.
A magyar irodalomtörténet visszatérő toposza a mindent hátrahagyó, rongyokban gyalogló költő képe. Három különböző kor három különböző példája lebeg előttem: az egyik maga a küldetéstudat, a másik a kíváncsiság, a harmadik pedig a kényszer.
Száz évvel Petőfi után Kassák Lajos Párizsig gyalogol el, végig koldulva és lopva fél Európát, mígnem tanulságképpen összegezi: „bizonyos, hogy a költő vagy épít magának valamit, amiben kedve telik vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek” (A ló meghal a madarak kirepülnek). Szűk negyed századdal Kassák után pedig Radnótit gyalogoltatják erőltetett menetben Bortól Abdáig, miközben a világ legszebb verssorait írja meg. „Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban, | tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, | akár az angyal, ha pusztulást csodál, | vagy korhadt fának odván temetkező bogár.” (Razglednicák)
Petőfi tehát nincs egyedül szívemben ólmos vándorbotjával. De min elmélkedik gyaloglása kapcsán, mire tanít engem, folyton visszatérő gyaloglót? Útközben írt verseiben előbb, mintha álmodozó, biedermeier gondolatok öveznék romantikus vándorlását. „Én a tavaszt csak annyiból kivánom, | Mert melegebbek lesznek a napok, | S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon | Kopott ruhámban fázni nem fogok.” – írja valamikor útközben Tél végén című versében, és talán ebből a gondolatból származik később a Vándorlegény című vers óhajtott „kis műhelye”, meleg kandallóval, feleséggel, gyermekkel. Később azonban – Kerényi Ferenc krónikája szerint az időjárás zordabbá válásával párhuzamosan – sokkal sötétebb tónusban ír már vándorlásáról. „Akármerre megyek, | Mindegy nekem, | Mindenütt szomorú | Az életem.” (Keresztúton állok…) Evidenciák. Vagy mégsem? Lehet, hogy ezek a felismerések, apró megvilágosodások kellettek Petőfinek ahhoz, hogy Pestre érve foggal-körömmel ragaszkodva építse örökkévalóságnak szóló életművét, mígnem azt megkoronázva a halálban is költői célkitűzéseit teljesítse be és a szabadság fogalmának megszemélyesítőjévé váljon? Ahogy Kassáknak el kellett gyalogolnia Párizsig, hogy ott – ahogy már idézett versében írja – ne lásson semmit, és visszatérve a magyar avantgárd ikonja legyen? Vagy ahogy Radnóti a pártatlan hazaszeretet csodáját vitte magával a mennybe gyötrelmes kálváriáján, s vált a magyar történelem örökké égő fáklyájává?
A történetek, amelyekről írok, hiányosak, merőben szubjektív nézőpontból jelennek meg, talán nem is illenek egymás mellé. Mégis, ha mélyen magamba nézek, mint egy telizsúfolt pincehelyiségben, ilyen egymáshoz nem illő történeteket találok egymás hegyén-hátán. A vándor énekmondó időtlen időkre visszanyúló ősképe az elmúlt századok gyaloglóköltői képében él bennem tovább, hajtotta őket bár küldetés, kíváncsiság vagy kényszer.
