Petőfi Sándor nem volt mindig nagy költő. Nem csak versírói értelemben, hanem akként sem, hogy vándorévei alatt nem nagyon volt mit költenie. A kiskatonaság, a deák lét, a vándorszínészet nem eredményezett nagy bevételt, gyakorta „nyelte az éhkoppot”. Meglehet, ez rá a magyarázat, hogy műveiben ritka vendégek a kulináris élvezetek. Ha mégis szóba jönnek, jobbára egyszerű, népies ételek bukkannak fel, milyet szeret, milyet nem. Mint például a „tejfölös torma”… azt például ki nem állhatta. Úti rajzok című jegyzeteiben, 1845-ben így emlékezett meg róla: „Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a tejfölös tormamártást, de így azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tejfölös-torma.”
Persze amit szeretett, azt is a maga szenvedélyes módján méltatta. Ilyen volt a tarisznyájába sokszor képzelt, és sokszor tényleg csak képzelt tepertős pogácsa, a reggelire is szívesen kanalazott gulyás, vagy éppen az, amire barátjának, Kerényi Frigyesnek írt Úti levelében utal: „Szeretőmet és a franciákat és a turóstésztát és a rónaságot a fülem hallatára ne gyalázza senki.”
Dőreség volna állítani, hogy Petőfi büszke magyarságának volna ez ékes bizonyítéka, ám az is tény, hogy a túróstésztánál magyarabb ételt aligha találni, méghozzá a túró miatt.
Aki nem hiszi, próbálja meg elmagyarázni egy idegenajkú külföldinek, hogy mi a túró az a túró! Nem nagyon fog sikerülni. Ha kikeressük egy szótárban, s azután visszaellenőrizzük, hogy a talált kifejezés mit jelent, ritka kivétellel azt találjuk, hogy „sajt”. Vagy ilyesmit, hogy „vacak”. Esetleg, hogy: „mi a szösz?!”. Fogalmuk sincs, mi a túró.
Megpróbálhatjuk körülírni, de mit mondanánk? Hogy morzsalékos száraztejföl? Vagy majdnemsajt? Okkal feltételezhető, hogy ebből sem értenének kukkot sem. Kísérletet tehetünk a készítés folyamatát ismertetni: hagyjuk a tejet békén, hogy alhasson egy jót. (Horkolástól nem kell tartani!) Aztán az aludttejről le kell szedni a fölét, azt rövid időre felmelegíteni, vászonzacskóban felkötözni, s kicsöpögtetni, amíg száraz, zsíros, sótlan, savanyú morzsalékká nem göbörcsösödik.
Ezért aztán, hogy meg lehessen enni, tejfölt adunk hozzá, pótlandó az elveszített nedvességet (amit más népek eleve benne hagynak). Ilyenkor persze már körözött lesz belőle – tán épp arra utalva, hogy a száraz, rögös túrót így elrontani már kisebbfajta bűnelkövetésnek minősül. Hiszen a rögös túró egy igazán eredeti és különleges tejtermék. Igazi hungarikum, melyből kiválóbbnál kiválóbb finomságok készülhetnek, vargabélestől kezdve Rákóczi túróson, lepényeken, pitéken át palacsintáig, túrógombócig.
Ehhez képest a túró eredetéről kevés fogalmunk van. Mire végre valaki leírta, hogy van, már évszázadok óta létezett. Mi azonban bátran kijelenthetjük, hogy a segedelmével készített tészta nem egy hétköznapi étel! Bizonyíték erre – azon túl, hogy Petőfi kedvence volt – az is, hogy nem ritkán szombaton vagy vasárnap találkozhatunk vele. Akár mondhatnánk ünnepi fogásnak is, ám ennek dacára, végtelenül egyszerű az elkészítése: csak össze kell keverni a főtt tésztát és a túrót. Persze nem úgy, hogy ezután a tésztát nevezzük túrónak és fordítva, mert annak az eredménye nem túróstészta lesz, hanem az, hogy környezetünk furcsálló tekintettel fog minket méregetni.
A tökéletes receptúrához azért tartozik még némi praktika: úgy válik igazán ínyenc finomsággá a túróstészta, ha zsiradékkal meglocsolva, sütőben kissé összepirítjuk. Azt követően hideg tejföllel nyakon öntjük (az okát ld. fenn 🙂), és előmelegített tányéron tálaljuk. A túróstésztát ehetjük pirított szalonnával, pörccel, sóval, borssal, avagy más metódus szerint – mellőzve az iméntieket – kristálycukorral. Esetleg csak simán és egyszerűen késsel, villával. Megjegyzendő, hogy a témát mélyen megkutatva olyan feljegyzésekre is bukkanhatunk, melyek szerint egy igazi gourmand – a gasztrokulturális élmény fokozása érdekében – egyszerre ízesíti pirított szalonnával és cukorral, ezt tekintve a kulináris gyönyörök csimborasszójának. Azonban felhívjuk a figyelmet, hogy a kevésbé kifinomult ízléssel bíró átlagfogyasztó számára ez nem annyira javasolt, ugyanis ez esetben a túróstésztához könnyen társulhat jelzőként a „búvár” kifejezés, utalván arra, hogy miután lemegy, hamarosan visszajön.
E hosszas fejtegetés végén persze felmerülhet a kérdés: vajon egészséges étel-e a túróstészta?
Tegyük próbára! Helyezzük a túróstésztát elkülönítő edénybe (fedeles lábas), s vessük megfigyelés alá! Ha netán tüsszögést, köhécselést esetleg orrfújást tapasztalnánk, úgy adjunk rá sapkát, sálat a gyógyítás érdekében. Azonban, ha semmi hasonlót nem érzékelünk, s ráadásként lázcsillapító nélkül is csökken a hőmérséklete, nyugodtak lehetünk, túróstésztánk makkegészséges, és jó étvággyal törhetünk az életére.
Ilyenkor azért illendő, hogy megadjuk a módját!
A túróstésztát tálaláskor feldobhatjuk egy kis kaporral. Persze ezt csak fokozott óvatossággal tegyük, mert a feldobott túróstésztát baromi nehéz elkapni. S ha utóbb a padlóról kell összesöpörni, óhatatlanul további adalékanyagok társulnak hozzá, mint por, hajszál, légypiszok… Igaz, a túróstészta ebben az állapotában alkalmas a leginkább fogyasztásra! Nem kevés kalóriától szabadulhatunk meg ugyanis, ha a kukában landol. Másfelől a söpréssel, felszedegetéssel járó hajladozás csak fokozza az elmaradt ebéd okozta koplalás fogyasztó hatását, és itt érdemes megjegyezni, hogy van még egy, a túróstésztához kapcsolható hatásos módszer arra, hogyan lehet egy szuszra több ezer kalóriát elégetni: elég egy időre a bekapcsolt a sütőben felejteni…
Az már csak hab a tortán, hogy ebben az esetben Petőfi szellemét nem csupán a túróstészta iránti rajongása segíthet megidézni, hanem az ebédről szőtt füstbe ment terv is.
