Néhány nappal ezelőtt, találkozóm volt egy barátommal, a Zuglói vasúti töltés mellett, nem messze a 70-es troli végállomásától. Akik járnak azon a részen, tudják mennyi bosszúságot okozott már az egykor ott hajlékot összeeszkábálók által odagyűjtögetett holmi, és az évek során általuk termelt szemét-halom, mely mára több száz köbméterre nőtte magát. Évekig takarta az előtte álló mobil-garázs sor. Ezek nagy része azóta elszállításra került. A szemét viszont maradt, elvileg az önkormányzat, és a MÁV együtt intézi majd a felszámolását, addig viszont az ott élő közösség szemében, tudatában, nap mint nap éktelenkedik.
Visszatérve legutóbbi ottjártamhoz, egy figyelemfelhívó táblával találtam szembe magam, mely a felhalmozott szemét problémájára hivatott felhívni a figyelmet (a mellékelt képen látható). Ám a képen melyet készítettem, a szemét mellett látható egy viskó is. Egy fa tákolmány, mely egykor egy idős hölgy számára volt berendezve. Ismertem. Igazán jó lelkű, kedves, segítőkész hölgy volt ő, betegen, megkeseredve. Nyelőcső-rákja volt. Enni csak pépeset ehetett, vagy turmixot ivott. Azért, ha kapott szilárdabb ételt, azt is elfogadta, hogy odaadja olyannak, aki rá van szorulva. Tisztán emlékszem az utolsó napra, amikor találkoztam vele. Vett egy takarófóliát, és megkért, segítsek neki a tetőre felvarázsolni, mert beázik. Sikerrel megoldottam, és jó érzéssel töltött el, hogy most már annyival könnyebb lesz az élete. Másképpen alakultak a dolgok. Délután visszanéztem hozzá, és a földön fekve találtam őt, egy kisebb vértócsa mellette, a szék felborulva. Mellégugolva gyorsan ellenőriztem az életfunkcióit, közben másik kezemben a telefon, hívtam a mentőket. Miután elmondtam a diszpécsernek mi történt, és megadtam a pontos címet, arra kértem segítsen instrukciókkal, míg a kollégái oda nem érnek. Pontosan úgy tettem mindent, ahogy a telefonba mondta az illető. Kiérkeztek a helyszínre kollégái. Hála Istennek, nem akadékoskodtak, hogy miért nem a Máltai mentősöket hívtam, igaz akkor még nem tudtam, hogy miként működik ez. Még segítettem a hordágyra feltenni őt, azután átvették az ellátását. 40-45 perc telt bele, mire sikerült stabilizálniuk az állapotát, majd vitték a legközelebbi kórházba, ahol sajnálatos módon a reggelt már nem élhette meg.
Minket, akik ismertük őt, mérhetetlen szomorúsággal töltött el, hogy távozott közülünk. Nekem a mai napig hiányzik. Van egy tényező, ami legalább ekkora szomorúsággal tölt el. Mikor még élt, tudtak róla, ismerték az ott lakók. Ahogy az arra járó Zuglóiak közül is többen. Mégsem helyezett ki senki figyelemfelhívó-megállítótáblát, mely őrá mutatott volna!
Egy halom szemét sokak szemében szálka, az enyémben is. És magam is azt gondolom fel kell hívni rá a figyelmet! Viszont a valódi probléma most is a lakhatás hiánya volt, melyben meg tudott gyökerezni a jelenlegi. Ezért írtam meg ezt a személyes megtapasztalásokon alapuló történetet. Legyen ez a történet mindenki számára tanulsága annak, hogy ha olyan embertársainkról van tudomásunk, aki hasonló körülmények közt él, és ezt nem kezdjük el idejében orvosolni azzal, hogy jelezzük az illetékes szervezetek felé, bizony sok-sok kellemetlenséget vonhat maga után! Akkor már hiába mérgelődünk azon, ami eltakarja szemünk elől a valódi problémát! Addig „rajzoljunk táblákat” amíg utóbbi látható a szemnek! Amíg esélyt adhatunk annak, hogy egy embertársunknak ne kelljen ennyire méltatlan körülmények között megharcolnia a mindennapjait.
Ha másokon segítünk, azzal magunkon is segítünk.
Ezt az egyszerű szabályt kellene megtanulni minden embernek. Az én kis táblám erre az igazságra mutat, és hiszem, hogy nem hiába!
