A hold fejét lehajtotta a nap lábait kinyújtotta.
Te ott ülsz az álom és az ébrenlét közt. Fejed kába, arcod ráncos.
Látod a színeket megvakultan. Tehetetlenül roskadsz le, rongyos hittel remegve. Leveszed kalapod. Kezed furcsán tartod. Kiáltanál, mert tudod fáj. Torkodban a keserűség. És vársz. Várod, hogy halld a csörgést. A túlélesed hangját.
Ott ülsz a lépcső alján. Mormolod reggeli imád, jelzed, hogy vagy. Csukott szemmel, bezárt lélekkel éled meg életed. Szótlanul. Szád már nem nyílik, hangtalan sorsodat csak a csended magányos üvöltése töri meg. Ember voltál! Vagy! Leszel! De neked nincs semmid. Megfagyott lábak. Kérő szemek.
És az álmod, ami még veled maradt, nem hagyott el.
Becsukod a szemed.
Látod, érzed, hogy ott ülsz anyád ölébe. Soha nem mennél el abból a meleg ölelésből. Hallod az altatódal furcsa dallamát. Melegség önt el. Pedig kint tombol a vihar. Ott bent, ott nagyon mélyen pattog a tűz. Anyád ringat. Neked adja az álmokat. És hirtelen felnőttél. Már nem érzed azt az édes ízt a szádba. Tudod te is voltál valaha, Embernek mondott ember.
Neked is volt családod.
Feleséged. Gyermekeid. Te adtál életet, melegséget. De elmentél. Otthagytál mindent. Vagy Téged hagytak ott. Elhagytad már minden emberi külsőd.
Csak a szív maradt. Csak a lélek. Az igazi érzések most elbújnak benned. Lelked kérget növesztett.
Tudod, hogy egy esélyes az élet. Látod sorsod, ahogy árnyékként követ és rád nehezedik. Rosszabb lesz, egyre rosszabb lesz, mint volt, és érzed nem marad már utánad semmi.
Hiába guberálsz kukákba, hiába tartod kezed kalapoddal furcsa módon.
Az agyad már tompa. Elveszett benned valami, és a kulcsot már nem találod. És mégis boldog vagy. Saját boldogságod boldogsága.
Nincs társ, barát, nincs ember kivel beszélgethess.
Talán már azt is elfelejtetted, hisz magadba mormolod az élet pontjait, és köztük a sikoly húzza meg az egyenest. Mikor esténként leveszed kabátod és fejed alá hajtod, rád száll takaróként az éj, akkor érzed magad ismét embernek. Nem látod az arcokat, nem hallod a szót. Gyűlölöd a nappalokat. Félsz. Nem tudod a nappal után, hol hajtod fejed le. Félsz, mert jönnek az álmok, amik csak a te álmaid. Olyan gyermetegek. Túl vagy már öt évtizeden, a vizsgákon, egy boldogító igenen, gyereksírástól feszült éjszakákon, válópereden, a mindenen is túl vagy, a túlon is, túl az életeden. Akármerre hajtod le fejed, már mind a tied. A park. A pad. A lépcső. Az aluljáró. De még mindig várod a csodát, hogy kukába dobhasd lyukas nadrágod és koldus életed. Álmodod asszonyod. Talán ő? Vagy ő? Lehet most jön? Megigazítanád nyakkendőd, de már rég a nadrágszíjad lett. Előveszed fésűd, leporolod magadról az utca porát. Nem nézel már a szemükbe. Szomorú gyűlölettel néznek a szemedbe, de látod halvány fényüket, hisz ők is emberek, mint te. Hallod a csörgést. Leereszkedsz, még annál is lejjebb. Boldog vagy, hisz ezt a napot is túléled. Összegörnyedsz. Lábaid alattad. Újból becsukod a szemed. Lehunyt szemedbe könnyet érzel. Az anyaméhbe vagy. Csönd van. Halk ringatózás. Jó! És tovább. És tovább. De már ki akarsz törni. Ordítani szeretnél. Tudod, senki nem figyel már rád. Senki! Hiába tépnéd ki a lapokat abból a Nagy Könyvből, neked már nincs esélyed, nincs időd újból írni az életed. A te életed már csak egy kiolvasott ponyva. Csak vegetálsz. Kenyéren és boron. Ünnep, ha sült kolbász füstölög orrod alatt.
Nincs már erőd. Az élet kilökött magából, ott állsz a szakadék szélén.
Kábulat. Már nincs időd elromlani, érzed már elromlott az, ami volt, és csak sápadt napok vesznek körül.
És mormolod újból az imád. Nem istenhez, mert nincs istened.
Saját imád van.
A túlélésre. Égre emeled tekinteted, és tudod még itt vagy.
Gördülnek könnyeid, mossák arcod, ráncaid redőibe megakadnak. Pedig igazak. Elsorvadnak a vágyak.
Ez a te életed, ott a lépcső alján, a parkban, az aluljáróban.
Akármerre megyünk, tudjuk te vagy.
Nem tudsz senkit megtéveszteni.
Hiába álcázod magad.
Te maga vagy a fájdalom.
Lassan rád sötétedik. Mindened fáj. Szemeid lassan csukódnának le.
Elindulsz. Botladozva jársz, kiégett szemmel keresel. Éhséged, szomjúságod, remegő kezed vezet, talán ma is elkerülöd a véget, és tovább húzhatod pontjaid közt az egyenest. Zsebedből előkerül a bicskád. Hajdanán fiadtól kaptad. Nem gondoltad volna, hogy ez is a túlélésed egyik eszköze lesz. És a kalapod. Meg a kezed. Visszakábulsz a holddal együtt a lépcső aljára.
Leveszed kabátod. Fejed alá teszed.
Nagy levegőt veszel.
Hallod az utolsó vonat robogását, tudod a te életed is olyan, mint a gyorsvonat. Egyszer felszálltál rá. Már nincs megállód. Minden rohan melletted, és te sziklaszoborként, hangtalanul tűröd napjaid. Ahogy elrobog melletted minden.
Szemed lecsukod.
Álmaid betakarnak.
Már nem fázol. Ismét összegörnyedsz.
Fejed felett a csillagok.
Lassan bele zuhansz a semmibe.
Visszatérsz az anyaméhbe.
Álmodsz.
Álmaid fala körbe zár.
Ringsz.
Likes
No Comments