Miskolcon születtem, de gyakorlatilag csak néhány évet töltöttem ott, majd Karcagra kerültem, az Alföldre, ott éltem 33 éves koromig. Ezután költöztem Budapestre, a rendszerváltás utáni időszakban, vagyis az azt követő munkanélküliség idején. Szolnoki Csanya Zsolt, de mostanában inkább csak Csanya vagyok.
30 évesen kezdtem csak el verseket írni. Előtte is nagy versrajongó voltam, de addig nem írtam. Sokat olvastam, főleg Nagy Lászlót, Bari Károlyt, Balogh Attilát és próbálkoztam én is, de azt éreztem, nem megy. Aztán egyszer, egy alkalommal, nem is tudom, írtam egy verset, és mintha átlendült volna valami, adott egy lendületet, én meg elkezdtem írni, írni, írni. Meg akartam mutatni valakinek, de eleinte senki sem akarta megnézni őket. Volt Karcagon egy író, aki mégis elolvasta ezeket a verseket és ő bátorított, hogy írjak tovább. Merthogy jók ezek a költői képek, amiket használok, tudod? Körmendi Lajos, József Attila-díjas író mondta ezt egyébként. Az ő hatására kezdtem el gyakorlatilag az írással festeni. Szerettem volna én festeni is, de ügyetlennek éreztem magam hozzá és meg sem próbálkoztam vele. Így az írás lett az én festésem. Ebben az időben, a rendszerváltás környékén jelentek meg azok a roma lapok először, én meg rajongója voltam azoknak a roma költőknek, mint az Osztojkán Béla, a Kovács József, akik ezekbe a lapokba publikáltak és nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy engem is befogadtak oda a verseimmel. És akkor ment a versírás, aztán idővel elkezdtem mégiscsak grafikákat csinálni. Gondoltam, ha nem megy a festés, attól még rajzolhatnék, úgyhogy ilyen filc grafikákat készítettem. Aztán a fekete-fehér grafikák után jött felkérés, hogy csináljak színeseket, aminek én nagyon nem örültem, mert úgy éreztem, hogy egyáltalán nem érzem a színeket. De ahogy csináltam, valahogy ráéreztem az efféle alkotás menetével járó felszabadító érzésre is. Ha ma kérdezed, azt válaszolom, hogy ennek már hét éve. És bár idén megjelenik egy saját kötetem, a Kalligram kiadónál, amiben verseim és képeim is lesznek, de írni jó ideje nem írtam már úgy, mint rég. Szabadabbnak érzem magam a képzőművészetben.
Az anyaghasználatnak fő szerepe van. De segítenek bizonyos versek, zenék, vagy például Pilinszky is. Vannak dallamok, főleg a flamenco, vagy valamilyen afrikai zene, aminek a mélysége, meg a dinamikája pl nagyon nagy erőt, segítséget tud adni. Képzeld úgy, hogy átfolyik rajtam a zene és ott jelenik meg a vásznon, előttem. A színek pedig, amiket használok, alkalmazkodnak ahhoz a gondolatisághoz, amit szeretnék kifejezni. Úgy érzem, hogy a nyelvnek határai vannak. Ezért nehezebb nekem a költészet, mint a festés, itt szabadnak érzem magam. Ahol a nyelv határai véget érnek, ott kezdődik számomra a képzőművészet.
Az is jóleső, mikor a Fedél Nélkül ad helyet az alkotásaimnak. Van valami szimbolikus abban, hogy kapcsolódtam hozzájuk, ez a periférikus lét foglalkoztat, az egésznek a filozófiája, a társadalmi kirekesztettség is egyfelől, másrészt a civilizáció margójára sodródó tárgyakat is szeretem bevonni a művészetembe. Zsákdarabok, vaslemezek, az alkotásaimnak többnyire van textúrája, némelyik tapintásra szinte, mint egy régi bérház oldala. Létre akarok hozni valamit és nem lemásolni azt, amit látok. Valamit, ami bennem ez alatt a 61 év alatt, azóta, hogy megszülettem, összpontosul. Nevezhetjük személyiségnek, vagy identitásnak, de az nem fedi le. A leg-lényegem. Ezt szeretném a felszínre hozni. És, ha úgy érzem, hogy sikerült, akkor vagyok elégedett.
Rothman Lilla
fotó: Csanádi Gábor
