Enyedi Ildikó saját nyelvén – filmnyelven – a legfontosabb dolgokat fogalmazza meg az életről és az emberi kapcsolatokról. Ezekről a dolgokról beszélgettünk, most a szavak nyelvén. Hogyan lett a filmkészítés a választott pályád? Akkor döntöttem el, amikor befejeztem az első játékfilmemet. Egészen addig nyitva tartottam a lehetőséget bármire. Úgy gondoltam, hogy mindenfélét fogok csinálni, filmet is, amikor olyan tervem lesz, amit filmen a legjobb megcsinálni. A főiskolai évek alatt egy nagyon erős dac volt bennem. Akkor ez még a mostaninál is sokkal-sokkal hierarchikusabb szakma volt. Egyszerűen a technika miatt. Azt láttam, hogy mindenki – a szakmai fogások elsajátítása mellett – nagyon tudatosan épül be a szakmába, én pedig nagyon tudatosan építettem ki magam abból. Máshol volt az érdeklődésem központja. Majd az első játékfilmem annyira komplex élmény, annyira gyönyörű folyamat volt, hogy lehettem egyedül is benne, amikor írtam, sok emberrel is, amikor előkészítettem és forgattunk, aztán megint egy intim kapcsolat, amikor hónapokig vágtunk, majd újra sok emberrel, a hangi utómunka során. Éreztem, hogy mindent kiélhetek ebben. Minden mást le is választottam, és csak a filmre koncentráltam. Füst Milán és a regénye miért ennyire fontos számodra? Ez egy elég rejtélyes dolog. Szerintem sok olyan ember van, akiket nagyon szíven üt valami az irodalomból, ami iszonyú fontossá válik. Én is rátaláltam valamire, ami már ott volt bennem, és valaki más kimondta helyettem. A regény olvasása felfedezőút volt saját magamba. Varázslatos tulajdonsága az igazi, jó irodalomnak, hogy az ember nem csak egy írót, nem csak egy művet fedezhet fel, hanem saját magához kerülhet közelebb. Sok ilyen élményem volt, de a sok fontos író között Füst Milán kitüntetett helyen van számomra. A sokféle álszentség, ami valahogy a mindennapi életünk része, nála lehámozódik. Egyenessége és bátorsága – mert igazi bátorság kell a saját gyarlóságunk bevallásához, és annak nem felmentéséhez – úgy érzem, egyedülálló, az egyébként csodálatos magyar irodalomban is. Éreztem, hogy érdemes ennek szélesebb fórumot adni, azzal, hogy filmen is megjelenik. Hogyan választod a főszereplőket? A Testről és lélekről férfi főszereplője Morcsányi Géza irodalmár, színházi szakember, de nem színész. Gijs Naber, A feleségem története főszereplője pedig színházi és filmes tapasztalatokkal rendelkező profi színész. Egész pályám során mindig karizmatikus személyeket kerestem. Ha olyan volt a szerep, hogy egy amatőr is képes volt megoldani, akkor kitágítottam a keresést, de ha tudtam, hogy a szerephez az a sok évi, nagyon sok áldozattal járó munka szükséges, ami a színészi lét, akkor csak színészeket néztem. Mindig az volt a legfontosabb, hogy nagyon izgalmas személyiség legyen, hogy legyen megfejteni való titok benne. Ez mindegyik szereplőre érvényes, akivel valaha dolgoztam. Az operatőröket mi alapján keresed meg? Szerencsés ember vagyok, mert sok filmet készíthettem Máté Tiborral, aki a szívem közepe most is, aki csodálatos társ volt. Az a fajta operatőr, aki sokkal nagyvonalúbb, sokkal bölcsebb és mélyebb annál, minthogy stílusa legyen, ami tulajdonképpen egyfajta beszűkülést jelent a szememben. Erdélyi Mátyással is dolgoztam egy kis rövidfilmben. Herbai Mátéval pedig fantasztikus volt az együttműködés a Testről és lélekről-ben, ő nagyon érzékeny és lelkileg pontos ember. Az ember jelleme, alkata és személyisége dönti el, a szakmai tudáson túl, hogy a munkából lesz-e valami különleges. Rév Marcell, akivel A feleségem történetét csináltam, jó barátom már évek óta. Tudtam, hogy mélyen, pontosan és eredeti módon gondolkodó ember, akit szintén a személyisége miatt választottam. Hogy szakmailag nagyon jó, az egy plusz öröm. Míg a Testről és lélekről helyszínei és képei visszafogott, rideg benyomást keltenek, A feleségem története esetében gyönyörű a környezet. Ez a mi világunk és a húszas évek közötti különbséget tükrözi vagy egyéb oka is van? Amikor a vizuális jeleket a minimumra csupaszítjuk le, akkor minden sokkal intenzívebben jelenik meg. A Testről és lélekről főszereplője, Mária, autisztikus jeleket mutató, nagyon zárt személy, aki nagyon intenzíven érzékeli a valóságot. Ezt a felfokozott érzékelést nem egyszerűen megmutatni szerettük volna, hanem hogy át is élje a néző. Ha a lényegre redukáljuk a hangi és a vizuális jeleket, azok berobbannak a tudatunkba, elementáris érzést keltenek bennünk. Digitális kamerával forgattunk, hogy a természetellenes élesség, a keménység, a pontosság és egyéb technikai megoldások megmutassák, hogyan érzékeli a világot Mária. Füst Milán a regényben egy ezeregyéjszaka-szerű, nagyon gazdag mesevilágot épít fel, rengeteg színnel, szaggal, érzettel, impulzussal, aminek a regényben is célja van, és a filmben is megvan a maga dramaturgiai funkciója. Ez a film arról szeretne szólni, hogy mennyire uralhatatlanul gazdag ez a világ, és ehhez képest a kicsinyes, pedáns, mindent megfejtő, mindent bedobozoló attitűd, amivel általában mindannyian hozzáállunk, amilyen módon menedzselni próbáljuk, mennyivel szegényesebb. Amire a film legvégén valahogy rájön a kapitány, az az, hogy része kell lenni az életnek, nem pedig valamifajta felügyelőként igazgatni. Fontos volt, hogy a szépség és a vizuális gazdagság, az elemi öröm megjelenjen a helyszínekben, az operatőri munkában, mindenben, hogy érezze az ember, mennyi mindenről mond le, amikor kis igavonó baromként intézi saját életének dolgait. A párizsi és a hamburgi lakás képei is nagyon más hangulatúak. A párizsi lakást Lizzy rendezte be, számára nagyon otthonos. Elegáns, átlátható, hatalmas üvegfelületek, francia ablakok. Erre rá is játszottunk a világítással. A hamburgi bérelt lakásban mindketten idegenek. Láng Imola, a látványtervezőm vaskos, nagy bútorokat, alacsonyabb mennyezetet, keskenyebb ablakokat keresett. A falak nem csak sötétek, hanem még mintásak is. Valahogy rájuk szorul ez az egész világ. Lizzynek nemcsak idegen, de valamiféle börtön is. A kapitánynak sem sajátja, mert, az ő világa a fény, a víz, a fedélzet szabadsága. A kapitány történetét nevezhetjük-e fejlődéstörténetnek? Mit tud kezdeni a kínkeserves tapasztalataival? A kapitány egy nagyon kerek világból indul, otthon érzi magát, és nagyon sikeres is benne. Erről beszél az elején a fiához, azt mondja, ez az én világom. Amint a szárazföldre lép, hogy elkezdje a közös életet Lizzyvel, a fejlődése inkább lebomlás. A film négyötöde az, hogy egymás után veszíti el a biztonságot, a fogódzókat, és egyre jobban kétségbeesik. Ez nagyon fájdalmas, de enélkül a veszteség nélkül nem tudna újat találni. A film vége felé, amikor valamit megért, és kezd újra összeállni a világ, megint csak a fiához beszél. Nem véletlen, hogy nem ott van vége a filmnek, mert ez valamifajta megvilágosodásnak is tűnhet, derűnek és magabiztosságnak, amikor azt gondolja, hogy a szenvedélyt, a vágyakat, a lüktető és sokszor fájdalmas részét az emberi életnek el lehet engedni. Akkor pillantja meg Lizzyt újra, és szembesül azzal, hogy érdemes elfogadni alázattal azt, hogy ilyen tökéletlen lények vagyunk, ennyire bele vagyunk vetve ebbe a kiszámíthatatlan, nagy-nagy titokzatos életbe, és hogy ez nem veszteség, hanem ettől szép, ettől vagyunk emberek. Az, amivel ő tovább hajózik, az ennek az érzésnek az igazi megélése. Ezt nagyon pozitívnak szántam. Mivel foglalkozol most? Békés Itala számára írok most egy forgatókönyvet. A Testről és lélekről-ben a takarítónő szerepét azért írtam bele a történetbe, mert nagyon szerettem volna Italával dolgozni, megmutatni azt az érdes humort, az éberséget, a dinamikát, ami ennyi idősen is ott van benne. Különleges, nagy színésznőnek tartom. Remélem, hogy egy főszerepben ezt meg tudja mutatni. Tanítottál a régi SZFE-n. A FreeSZFE-n is készülsz tanítani? Úgy volt, hogy ősszel elindítunk egy osztályt, de a kemény anyagi körülmények miatt nem tudunk biztosítani sem műtermet, sem eszközöket. Egy rendező-operatőri képzés sokkal drágább például a színészképzésnél. Elengedhetetlen egyfajta infrastruktúra. Enélkül csak elméletileg tudnánk arról beszélgetni, hogy milyen lenne filmet csinálni. Remélem jövőre sikerül összehozni. Csodálatos dolognak tartom, ami egy évvel ezelőtt történt, és hogy létrejött a FreeSZFE. Azok az emberek, akik ott tanultak és dolgoztak, megbizonyosodhattak róla, hogy ők egy igazi közösség. Igazi teszthelyzet volt, amit mindenki megdöbbenésére, messze-messze túlteljesített a diákság. Ez örömre ad okot. Ez a legfontosabb abban, ami történt, amivel érdemes foglalkozni. Itt az advent, a karácsonyi készülődés ideje. Hogyan töltöd a karácsonyt? Kérhetnék – szokásunk szerint – üzenetet az olvasóinknak és a terjesztőknek? Kívánom mindenkinek, hogy próbálja meg az adventi időszakot valódi adventként végigélni. Egészen felemelő érzés, ha egyfajta leegyszerűsödés, lelassulás, kitisztulás, és a befeszülés elengedése létrejön. Akkor nagy eséllyel a valódi karácsony is megtörténik. Nem csináljuk, hanem megtörténik. A férjem Észak-Rajna-Vesztfáliából, egy nagyon régi településről származik. A családja mindkét ága legalább négyszáz éve ebben a kis faluban lakik a hegyek között. Nagy család, négy gyerek, nagy gazdaság és nagy konyha, ahol minden délután összegyűlik a család kávézni és beszélgetni. Ott a „magyar ember evés közben nem beszél” egyáltalán nem működik, hanem ez a napi szinten mindent megbeszélés és ellazulás terepe. Náluk csak az egészen kis gyerekek kapnak ajándékot, egyébként a karácsony arról szól, hogy mindannyian összegyűlnek, odautazik, aki a gyerekek közül már nem ott él. Egy hétig mindenki csak kialussza magát, nagyon hosszan reggelizik, felnőttek és gyerekek társasjátékoznak egymással éjszakába nyúlóan. Hosszú sétákat tesznek a hegyekben. A munkát megosztják egymás közt: ki mikor főz, vagy szépen eltakarít utána. Jó nekem megélni, hogy milyen egyszerű és bölcs tud lenni egy ilyen faluközösség. Ott szinte minden családban így zajlik az ünnep. Kívánok ilyen egyszerűséget mindenkinek!
Fridrich Piroska
