A napokban történt, fülledt este volt, a 4-6-os villamos a szokásos útvonalán koptatta a síneket. Ülőhely sehol, ezért csak belekapaszkodva a kerékpártartó rúdjába, állva utaztam. Emlékszem, a Harminckettesek terénél jártunk, a mellettem lévő páros ülőhelyet egy huszonéves pár foglalta el. Valamiért vibrált köztük a feszültség, de azért fogták egymás kezét. A fiú maga elé, a lány az ablakon kifelé nézett. Már a Blahához érkeztünk, mikor a srác odaszólt a barátnőjéhez: – Szálljunk le a Nyugatinál, dolgom van, rendben? A lány lehajtotta a fejét, majd ugyanazzal a lendülettel felkapta, és válaszolt. – Ki szeretnék ülni a rakpartra, beszélnünk kellene. – Mondom, dolgom van a Nyugatinál, szálljunk le! Ekkor megszűnt ujjaik egybefonódása. – Fontosabb a dolgodnál, amit el szeretnék mondani. – Honnan tudod, mi dolgom van, aminél fontosabb a mondanivalód? – Nem tartozik másokra, ezért kérlek, hogy menjünk tovább. A fiú levette a napszemüvegét, és szúrós szemekkel nézett a barátnőjére. – A rohadt életbe, megyek egyedül vagy veled, szarok rá! Az Oktogonnál lassított a Combino. – Jó, ha mindenképpen itt akarod megtudni, terhes vagyok! Tegnap derült ki véglegesen. „Helyzet van” – halottam a villamos közepéből két tizenévestől, sörösdobozokat szorongattak nevetgélés közben. A srác hátranézett, rájuk kiabált: – Kussoljatok el! – Menjünk kérlek, levegőre van szükségem – így a lány. Megérkeztünk a Nyugatihoz. A fiú szó nélkül felkapta a hátizsákját, szó szerint leugrott a villamosról, a barátnője utána akart menni, csak éppen akkor, a járatra felnyomuló emberáradat miatt esélytelennek bizonyult a próbálkozása. „Helyzet volt!” – vihogott a két tinédzser, belekortyolva a sörükbe. Ebben a pillanatban futott át az agyamon, mekkora trauma érhette ott, azon a zűrős emberekkel teli káoszban a magzatot a lány szíve alatt. Szegény, pedig még meg sem született…