Fragile

Jó néha az elhagyott, régi
Szomorúságban oldódni,
Mint cukor a kávéban,
Só a levesben –
Lemaratni a szilárd önhittség rozsdáját
Lelkem faláról csak vele, kettesben.
Nem megváltani semmit,
Főleg a világot hagyni;
Mégis várni
Apró, mégis kínjaidra vigaszt adó áldásokat.
Hogy befussanak e kései vonatok
A szív sokszor lebombázott, de újra s újra restaurált
Pályaudvarára.
Olyan ez, mint a hit. Vagy tán az is.
Jó így írni, elcsábítani a szavakat,
Ott lenni, mikor születik egy vers, készen a papíron,
Majd fogni a kezét mindvégig, amíg lehet,
Jó újra érezni pusztán érzéseimet,
Amik szeretetre, néhány bíztató szóra,
És gyengéd figyelmességre vágynak –
Hiszen csak most lépnek át az igazi felnőttkorba,
Nem csoda, ha törékenyek…

0