Zebub egy kis genosz, láthatatlan ördög volt. Belzebub legkisebb testvére. Sokat gondolkozott azon, hogy egyforma képességű emberek miért élnek olyan különböző körülmények között: az egyik gazdag, szinte minden az ölébe pottyan, míg a másik szerencsétlen, csapások sora éri, semmi sem sikerül neki. Zebub gondolt egy nagyot: felhasználva varázserejét – kicserélte az emberek agyát. Első kiszemelt párja egy hajléktalan (Géza) és egy pszichológus (Péter) volt. Géza bácsi 50 éves elmúlt, valamikor jobb időket megélt, most azonban hajléktalanként tengette a napjait. Miután ebédjét a zsiroskenyeret beszerezte és „…” a csikkeket pedig a villamosmegállóból, a téli hideg elől a könyvtárba húzódott – a folyóiratolvasó ingyenes – és a jó melyben olvasgatott. Szeretett olvasni, különösen a női magazinok „pszichológus válaszol” rovatát kedvelte. Este pedig egy öreg ház pincelejárójába ment aludni – kartonpapírból jó kis kuckója volt. Péter jól menő pszichológus volt, magánpraxist folytatott és elégedett volt, mert ugyan egyedül élt, de szerette a szabadságot és a jólétet. A pácienseinek reális segítséget nem tudott nyújtani, de türelmesen meghallgatta őket, néha egy-egy mindenre alkalmazható közhelyet közbevetett (pl.: anya-komplexus). A kliensek pedig megkönnyebbültek, hogy kibeszélhették magukat és fizettek (1 óra – 10.000 Ft). Hideg téli vasárnap délelőtt volt. Géza a hajléktalan céltalanul lődörgött az utcán – a könyvtár zárva, zsíroskenyér nincs. Péter, a pszichológus pedig egy francia étterembe tartott, hogy egy finom lazacos menüsort elfogyasszon. Ekkor lépett akcióba Zebub: kicserélte az agyukat. A külső maradt, az agyak helyet cseréltek. A hajléktalan Géza a pszichológus testében találta magát. Először azt hitte megbolondult. Hogy került ebbe az utcába? És az elegáns öltöny volt rajta, amikor belenézett egy kirakatüvegbe egy teljesen ismeretlen arc nézett vissza rá. A zsebében egy rakás pénz volt, és irattárca, névjegy, lakcímkártya stb. Lassan felfogta, hogy ő új testet kapott: ezentúl ő pszichológus, Péternek hívják és van saját lakása. Mivel okos ember volt, megpróbált azonosulni új szerepkörével. Elment a lakására – a lakók barátságosan köszöntötték a lépcsőházban – Pazar berendezések, a jómód jelei. Átnézte a könyvespolcokat, az asztalon lévő jegyzeteket – ismerkedett „elődjének” tudatával, világával és lassan megbarátkozott új helyzetével és feladatával. Péter is azt hitte, hogy hallucinál, amikor egy ismeretlen hajléktalan testébe került. Ez valami őrült álom – gondolta. Hazarohant, de a lépcsőházból kikergették a lakók a „csövest”. Gyorsan keresett egy pszichiátert és előadta, hogy ő egy jónevű, gazdag pszichológus, csak most épp szakadt hajléktalan testét kapta meg. Az orvos ugyan barátságos és megértő volt, majd elszállíttatta Pétert az elmeosztályra. Hamar rájött, hogy csak úgy szabadulhat, ha feladja „rögeszméjét” és felveszi a „csöves” szerepet. Mivel nem ismerte a hajléktalan életet, kezdetben komoly problémái voltak: mint egyen, hol aludjon? Aztán elővette tudományát – mégiscsak pszichológus volt. Pozitív gondolkodás! Ez az! „Napról napra jobban érzem magam” – mondogatta, de nem érezte jobban magát. Hát akkor dolgozni kell. De mikor megkérdezték tőle, hogy mihez ért és ezt válaszolta: a pszichológiához – nagyot nevettek rajta. Úgyhogy erről is leszokott. Marad a takarítás – de oda se vették fel az életkora miatt – kinek kell egy 50 éves hajléktalan? Kétségbeejtő volt a helyzete. Végül a „Fedél nélkül”-t kezdte árulni, így tengette napjait. Géza bácsinak viszont remekül ment a sora. Sorba jöttek hozzá a páciensek, jól kibeszélték magukat, Géza bácsi megértő volt – nagy élettapasztalattal rendelkezett –, néhány magazinból olvasott szót megemlített (kisebbrendűségi komplexus, animus-anima, elfojtás stb...) és a páciensek fizettek és fizettek. Két óra alatt többet keresett, mint az utcán egy egész hónapban. És a személyiségcserét senki sem vette észre. Zebub, a kisördög vérszemet kapott. Egy nem túl okos, ámde nagyon szép fotómodell agyát cserélte ki egy hajléktalan néniével. Kezdetben ugyanazt élték át, mint az előző eset szereplői. A modell hamar leszokott annak hangoztatásáról, hogy ő egy híres és gyönyörű modell. Így viszont nem talált munkát, mert nem értett semmihez. A „hajléktalan viszont remekül érezte magát új bőrében, semmi mást nem kellett csinálnia, csak pózolni a kamerák előtt, mutogatni a cicijét meg a popsiját, és egy halom pénzt keresett – tulajdonképpen a semmivel. Zebub harmadik áldozata egy elkényeztetett ifjú volt, egy újgazdag család nem túl magas kultúrszínvonalon álló gyereke (rövidebben egy primitív bunkó). Apucitól, anyucitól megkapott mindent – házat, autót, annyi havi zsebpénzt, mint másnak az évi fizetése. Kedvenc szórakozása az volt, hogy a körtéri padokon alvó hajléktalanokat lehugyozta és odakiáltotta, hogy „a kurva anyád, te rohadt csöves”. Az ő agya egy aluljáróban pihenő hajléktalanéval cserélődött ki egy pillanat alatt. A hatás ugyanaz volt, mint az előzőekben. Az öreg nagyon nehezen fogta fel mi történt, de miután megvizsgálta iratait, visszatért a „szüleihez”. A szülők ugyan csodálkozta, hogy a fiuk személyisége mintha változott volna – megbecsülte a dolgait, érettebbnek tűnt, nem piszkálta az elesetteket, sőt néha még adományokat is adott nekik – de a „fiú” azzal vágta ki magát, hogy betért egy templomba, és a pap prédikációja olyan hatással volt rá, hogy megváltozott a világszemlélete. A szülők nagyon örültek. Az „igazi” fiúról jobb nem beszélni. Zebub még nagyon sok embernek kicserélte az agyát, újságíróknak, szociális munkásoknak, még politikusoknak is. És láss csodát, nem történt semmi galiba. A hajléktalanból lett pszichológus ugyanolyan jól végezte a dolgát, mint az eredeti, a modell mutogatta a cicijét, a gazdag hajléktalan ifjú is jól megvolt (csak nem volt annyira tahó, mint az igazi). A történetnek úgy kellene végződnie, hogy Zebub visszacseréli az agyakat, így az emberek sokkal megértőbbek lesznek egymás iránt, megértik a mondást, miszerint: „Ne ítélkezz senkiről addig, amíg meg nem tettél 1 km-t a cipőjében”, segítőkészebbek lesznek – egyszóval jobb lenne a világ. De a történet nem így végződik. Mint említettem Zebub gonosz volt. Nem cserélte vissza az agyakat. Úgy hagyta. És úgy vannak ma is – összecserélve. Úgyhogy ha bárkivel beszélsz, várj a véleményalkotással, mert nem tudod, ki az ő igazi személyisége. Egy kivétel azért van. Ha valaki azt mondja egy hajléktalannak, hogy „a kurva anyád, te rohadt csöves” és lehugyozza, arról biztosan tudhatod, hogy ő az igazi, eredeti, hamisítatlan, primitív ősbunkó. Ilyenkor csak egyet tehetsz: imádkozz Zebubhoz, hogy cserélje ki az agyát. Legalább egy kis időre.