Nos, kedves barátom, ha látnád… bontakoznak a rügyek az Andrássy úti fákon is, már amennyire a szmog és az idei szeszélyes tavasz fejlődésüket engedi, mint a lányok, ők is kivirultan válnak meg fakó kabátjaiktól, napfürdőzve korzóznak a belváros útvesztőiben…
…melengetik harisnyás rövidszoknyás combjaikat a Kálvinon a kövön bölcsészkéim, sajnos fotózni nem lehet, csak némelyik hagyja, majd árát kéri lencsepillantásomnak, aztán ha megtudja, hogy fotóriporter vagyok (hangzatos nem?) kötélnek áll, vagyis falnak dől és fókuszálás közben már szól is: slussz, ennyi volt; arrébb téblábolok, deszkások és görkorisok között őgyelgek egy keveset a Közgáz előtti betonhajlatok lovagja között, lesem az új cseleket, a legfrissebb Eurosport triplacsavar már a pesti flaszteren, sóhajtok csak úgy magamnak: számítógép előtt koptatott derekam, és hajlott korom megannyi gátjai az effajta érvényesülésnek, és ahogy ott lebzsel a gyengébb nem fruska verziója, a nagy csodálója az ilyen produkcióknak, fitogtatásnak, mégiscsak kedvem kerekedik ehhez is, hogy aztán végül jókat lehessen fagyizni, heherészni, smacizni velük – állítják a padtámlákon ülő pattanásos szélfútta hajú kamaszurak. Az van, hogy szájbizsergető csókcsatákban ez ki is merül, mert haza s ágyba nem akar menni egy sem, barbiagya nem érett ehhez még – mintha elszomorodnának egy másodpercnyire, de kiibuggyan a cinkosság: éjszakai paplanalatti nyulkához épp elég vizuális élményt lehet begyűjteni ezzel azzal – mondja a vörhenyes röhögve és tovagördülnek lazán a tavaszban.
Bámulom varas-sebes könyöküket, ahogy bevágnak még egy cselt a sétány végén és a placcot átadják az újabb hordáknak; a külvárosi panel-, meg ódon-nyirkos bérházrengeteg ontja kölykeit az utcákra, terekre, a szemérmes bölcsészlányok meg fogják a National Geographic-os mappáikat, virágos rajztömbjeiket, tulipános posztótarisznyáikat és tipegnek, árnyasabb csendes a még csak elvétve megmaradt – néptelen kávé és teaházak mélyére, ahol háborítatlanul szövögetni álmaikat, míg Bódler, Rembó, Blék s Dilen csűrős-csavarós, ám félre nem érthető szavaiktól benedvesednek felül, alul egyaránt, s busás 90 forinttal többet fizetnek a pincérnek háborítatlan nyugalmukért, majd kilibbenek lelkes üdén a korzózó tömeg közé és nyomtalanul belevesznek a kétoldali kaméleon kirakatok útvesztőjébe.
A mázolt arcú komédiás ócska zenegép serchangjára táncoltatja fehérkesztyűs, szánalmas kötélmanökenjét a lebzselőkkel és kattogtató japánokkal zsúfolta Váciban, én ökör, míg a kavalkádot figyelem, belebotlok a tarhára kitett kopottas szalmakalapba, pajkos kölykök visongva kergetik a belőle szétfutott garast, próbálok minél kisebbre zsugorodni, dobzse, dobzse mond valami ilyesmit a kopott koreográfus, közben madzagtáncosa is pihen, buccant egyet furabomlott testhelyzetben a az oldalára borult kalap mellett, s amint jótékonyságra teljesen alkalmatlan zsebeim kifordítom, pillantásom az utcai művész tekintetével találkozik, látom, hogy szán, én meg nap- és szégyen pirította fejem dugom el, át kettesezek a Lukácsba ahol a portás régi jó ismerős, a kabinos szintúgy, falakon, üvegen csillámlik a kékes fény elvakítva tekintetem, félpénzért egész szolgáltatást élvezek a szétült derekam és a TB jóvoltából, punnyadva ázom-ábrándozom a kamillás gőzben – tűzoltó lehetsz, s katona, vadakat terelő juhász, látod alszik – anyuka, a bácsi alszik, elaludt – röhögcsél egy puttókislány pancsikolva, karnyújtásnyira fülemtől és az álomvilágtól, kikászálódom a seszínű fürdőből, kénes illatú bélpanaszokra alkalmas melegvizet iszom rituálészerűen most már körülbelül a huszonkilencedik vasárnapja, nincsenek panaszaim, igaz nem is voltak, legalább is gyomorfélék, a bélszaggal dúsított kipufogott gyógygáz is legfeljebb hálótársamat kínozná otthonom pár négyzetméterén, de csak néhány réveteg hangyával osztozom szerény hajlékomban, kiadós szecsuáni sima rizzsel a sarki kínaitól, mindig egyhangú de gyors a kiszolgálás, a zaba itt se jobb, nem rosszabb évek óta ugyanaz a minőség, csak a köznyelv által rizsevőknek aposztrofált pultosok gyakori cseréje hoz némi attrakciót a metróalji kis kőbányai kóceráj életében.
A minap is az idegenrendészeten, ahová kijevi félig magyar befogadottamat kísértem el, találkoztam a kócerájbeli Lí-vel, Línek nevezem magamban, jut eszembe, hogy a mostanit, sőt az előzőt is Línek hívtam, sebaj lesz Lí1, Lí2, Lí3 bántóan egyformák europai szememnek, nos Lí4, és barátom, állták türelmesen a hosszú nikaraguai, koreai, vietnámi, ukrán, román, palesztin, bangladesi tömött sort, mikor LÍ rám ismert, kérdi fenn- és orrhangon, te is lenni másik ország? Hofá? Igen, én is lenni uszlánder, felel helyettem gyorsan a kárpátaljai, és végső soron csak annyiban különbözöm tőled drága egyetlen Lí, hogy legalább értem is, ha néha szidnak a kutyaistenét az istennek is, morgolódnak közösen az egyetlen magyar együttértésben, a hivatalnokok hányavetiségén. – Tehetek én róla, hogy annak a sok fene okos úrnak annak idején mindegy vót, hogy a határ melyik oldalára keveredek – mondja barátom – és félek, hogy megrázza cseplesz Lí4-t, akinek amúgy is úgy reszket a horgas ina ki tudja miért, hogy szinte beleciteráz sárkánypiaci gatyájába. Hajléktalanok, hobók, hármat egy áráért kartonon áruló terebélyes cigányasszonyok rikácsolása közt, húgy és kilöttyent bor áporodott levegőjében, kivilágítatlan aluljárón keresztül jutok haza hónapok óta, a túloldal, kint, fent sem rózsás, két-három, szemmel láthatóan belőtt, vagy betépett izomagyúak és konzumhölgyek bömböltetik lesötétített autójukból büntetlenül a tuc-tucot, az elöregedett prolinegyed tehetetlenül tűr, a fiatalabbja gyáva a konfliktushoz, vagy már Londonban mosogat és én is fosok, una hirunda non facit vera alapon nem szolgáltatom ki magam ennek a sok címeres marhának; végre otthon, home sweet home, kinyitom az ablakot, az alattam lakó pörköltjének illatával cserélődik az elhasznált szobai levegő, nagyothalló szomszédasszonyom közel éjfélig nyomja unokájának a hipochondriás dumáját, köszvényről, látászavarokról, egyszer csak felkelek, vattát tömök a fülembe, jó 100 %-os kínai pamutot, nem csalás, nem ámítás, kemény 150 forintért vettem a hitvány portékát a még százforintosnak csúfolt hipergigaüzletlánc valamelyikében, és kedves barátom, te aki a távoli Hargitán vagy, fenyőillatban s patakcsobogásban, meg marhakolompra ébredsz, s megvont a sors eme fővárosi kegyektől, és te, aki sóvárogsz, és áhítozol nap, mint nap erre a megapolisz pörgésre, kaptál tőlem ízelítőül néhány sort, s ha érdekel, hogy mit csinálok hétköznap ebben az egyre elviselhetetlenebbül parázsló katlanban, csak jelezd és én jó szívvel meg modern technikával mind megírom neked, hogy ferdüljön el az ide kévánkozó fejed.
