Helló csövi, Egy ideje már úgyis azt érzem, van, hogy úgy nézel már rám, mint egy régi ismerősre, nem mint a friss húsra. Egyre ritkábban cápázol meg, a Fedél Nélküllel például sose jössz oda az Örsön, biztos láttál már a Kürt utcában. Meg hát észrevettem magamon, és észre is vetették velem a rehabon, hogy újabban már nekem is levágós reflexeim vannak. A szemünk például sokmindent elárul, van, hogy párszor, lopva, néma együttérzéssel pillantunk egymás meggyötört, szeretetre, elfogadásra éhes tekintetének a tükrébe, mondjuk a 37-es villamoson, de az is van, hogy inkább nem ismerjük meg egymást, és nem zavarjuk egymás köreit. Emlékszel, az elmúlt 7-8 évben mennyi helyen találkoztunk? A Dózsán például elég sokat, főleg amikor a Vaspályáról jártam oda anonym meetingekre. Volt, hogy néha te is beestél egy-egy ilyen alkalomra, aztán megsértődtél, hogy nem hagytak piásan beszélni, vagy ledöbbentél az ott elhangzottaktól/felolvasottaktól, hogy nebasszhogymégeztis... Láttalak a melegedőben is, de talán te is elcsíphettél az egyik csúnya mélypontomon, az önmegsemmisítő ámokfutásom közepette: mentem oda, majdnem mezítláb, mert a cipőmet is elszóratta velem az a kegyetlen, parancsoló hang, és valami ki tudja hol talált rongyokba csavartam a lábfejemet, mert minden lépés fájt. Emlékszem, mennyire tudtam örülni akkor az ott kapott bakancsnak és a szocmunkás hölgy kedves mosolyának. Aztán a közelmúltban pár hétig arra a környékre jártam dolgozni, a Váci út neked lehet csillivilli, nekem inkább klimatizált gettó hangulatú irodáinak egyikébe, de te nem jöttél oda hozzám cigit kérni, amikor az aluljárónál kávéztam. Lehet, hogy megláttad a nyakamban a multis rabszolgák mágneskártya-bilétáját... Aztán emlékszem, amikor ott ültél mellettem a Könyvesen, az orvosi rendelőben. Nekem sem volt budapesti lakcímem, és a munkahelyen rosszul lettem. Hát amit ott láttam, az bármelyik Tarr Béla filmbe beleillett volna, a fáslizott lábak, a tolókocsik, és itt már a néma tartományokba lépünk, a többiről az orvosok és ápolók meggyötört tekintete beszélt inkább. Emlékszem, hogy féltem, milyen ciki volt bevinni a HR-re a hajléktalan dokis pecséttel ellátott betegpapírt. Találkoztunk egy emelettel feljebb, segélyosztáskor is, emlékszem, mit kellett össze-vissza hazudoznom a team leader-emnek, hogy hova és miért megyek. Persze a munkába állási segély negyedét még akkor elköltöttem, „elurizáltam” (értelmezhető fogalom ez nekünk egyáltalán?) a közeli kínai piac felső végében levő thai étteremben. Igen, önjutalmaztam, vagy inkább kompenzáltam vele, de mit is? Hogy voltam, vagy lehettem volna valaki, vagy hogy ez csak tévedés, átmeneti állapot? De találkoztunk elég sokat a netezőben is, a Pápa térnél, a mindenki által csak indiainak hívott, amúgy Sri Lanka-i boltban. Akkoriban vagy nem volt okostelefonom, vagy éppen egy másik rehabon dekkoltam, egy kerülettel kijjebb, vagy ötven faszival összezárva. Néztük a felnőtt filmeket, suttyomban, ki éppen milyet, mert a sexshop-ok videós kabinjai jóval drágábbak voltak, mert már nagyon untam azt a pár szóba jöhető női dolgozót a Foundation-ben, pedig izolációban mindenki megszépül, ugye... Aztán sokszor előfordult, hogy Szevaszjanikám, a tulaj jobb keze lebuktatott, és mindenki előtt leégetett minket, hogy kurva pornósok, ide járnak kéjelegni, aztán miattuk van tele vírussal a gép, vagy megy el a net! Pár hónappal később láttalak a Gubacsinak mondott Szabadkain is, te a szöszit vitted el a dzsindzsásba, én meg a nagydarabot panzióba. Egészséges erotika? Volt, hogy a szokásosnál is zordabb idők jöttek, és újra, vagy már megint közellenség lett belőlünk, uszították ellenünk a jónépet, de minket is egymás ellen. Mentem a Rákóczi úton a Blahától a Keleti felé, és te fintorgó-utálkozó-majdnem gyűlölködő arccal nekem lökted az ütött-kopott, piszkos, degeszre tömött válltáskádat, migránsnak néztél. Féltél, hogy eleszem, felveszem előled a segélyt, hogy már nem Ganxta Zolee és a Kartell jönnek a szerb határ felől, vagy túl sokat hallgattad a Cserbenhagyottjaink című számot a Rózsaszín Pitbull-tól, de lehet, hogy irigyelted tőlem a potya vacsorákat Ramadankor, vagy a péntek déli ima utáni török kajaosztást bizonyos mecsetekben. Mentem a Dobozi utcában, és behívtak az Üdvhadsereges szocmunkások ételosztásra, olyan ágrólszakadtan kóboroltam ott a környéken. Bementem, és te szúrós szemmel, gyanakodva, ellenségesen méregettél, pusmorogtál a hátam mögött, zsidónak néztél. Féltél, hogy Soros ügynök vagyok, vagy hogy eleszem előled a kolbászt a krumplilevesből, esetleg álruhában kémkedek a nyomorúságod után. Nem tehettem mást, gettóba menekültem a zord idők elől, és egy lepukkant szobában húztam meg magam a nyolcban, amit én magamban és az írásaimban török szóval inkább mahallénak hívtam, mert örültem, megkönnyebbültem, hogy ott vagyok a tesók mellett. Az etnikai sokszínűség mellett annyira erős volt ott a csövihelyzet, hogy nem volt hová félrefordítsa a fejét az ember. Annyit és annyi helyen láttalak, hogy nyilván a mahallés írásaimba is bekerültél. Volt, hogy ironizáltam rajtad, volt, hogy együttéreztem veled, ahogy gyűjtöd a sörösdobozokat az Auróra utcai boltban, de volt, hogy megijedtem tőled: élő felkiáltójel voltál nekem, mivel a családomtól kaptam egy utolsó utáni esélyt, de hogy még egy végzetes hiba, és együtt tesznek le minket a BKV ellenőrök meg a közterületesek a 28-as villamosról a Könyvesre menet... Ekkor a romák már Dankó Boldinak vagy Blahás Boldizsárnak hívtak a hátam mögött, bántani inkább nem bántottak, mert beszélem a nyelvüket és tudták, hogy muszlim vagyok: vannak, lehetnek kontaktjaim olyan irányokba, akiktől ők is félnek. Ha már a Blahánál tartunk, csövi, emlékszem egyszer odajöttél hozzám a Blahán, férfi létedre, full ledzsalóban, éppen cigiztem, és te majdnem zaklattál, hogy milyen szívesen levennél szájjal, jó pénzért, van egy helyed egy közeli mellékutcában... Hát én akkor köpni-nyelni nem tudtam, annyira átvitted az egyébként egyre magasabb ingerküszöbömet. Aztán volt olyan is, csövi/dzsanki csajszi, hogy ott dideregtél mellettem a villamoson, lopva rám-rám sandítottál, láthatóan alul voltál öltözve az egyre zordabb időjáráshoz, végül leszálltál utánam, hogy üzlet nem érdekelne-e? Simán eljöttél volna velem még háromezerért is, lerendezhettelek volna a Terebesin, a bokrokban, de én akkor valami szorongással elegyes szégyent éreztem, fáztam is. Aztán inkább adtam neked egy gyrosra való pénzt meg pár szál cigit, holott akár egy hónappal azelőtt is simán benne lettem volna, még a számodat is elkértem volna (Nem, ez nem Esti Kornél esete az utcalánnyal az Üllőin...). Lett volna egy helyed amúgy a Borárosnál is, már megint háromezerért – annyiba került most egy pakk bió? – de féltem az enyves kezeidtől, az erőszakos természetedtől, mert még messengerezni is akartál a telefonomon, azóta is benne maradt a képed... Aztán persze ott hédereztél nem messze tőlem, a folyosó másik végén, a munkásszállón, az utolsó körös nihilemben is, a radiátoron szárítottad a viharvert fehérneműidet, és már reggel nyolckor vodkával indítottál. De én örömmel, megkönnyebbülve vettem tudomásul ottlétedet, mert akkor már nagyon csövinek éreztem magam, örültem, hogy van itt sorstárs, akivel szavak nélkül is egyből megértjük egymást. Drukkoltam neked, hogy minél tovább bekkeld ott ki, és veled együtt féltem, szinte rettegtem, amikor a Kakaós üvöltözve verte-rúgta az ajtódat, hogy nagyon elmaradtál a fizetéssel. Szóval, csövi, ezek után már nem tudok mást mondani, vagy írni, mint hogy veled vagyok, veled érzek, veled mozdulok, amikor kuporgatom az apróimat az olcsó autómatás kávéra az aluljáróban, amikor szégyenkezve ülök be a borbélyhoz a loboncom meg az igénytelen szakállam miatt, amikor nekem is megnézik a cipőmet, hogy az vagyok-e, amikor fizetésnap után is lehajolnék egy kövérebb dekkért, reflexből, amikor azt hallom az apámtól, hogy milyen életképtelen hulladék vagyok, amikor a rehabon is megszólnak, felcímkéznek a dzsankik bazmeg, amikor az energiáim egyre tekintélyesebb hányadát kell annak a látszatnak, vagy mimkrinek a fenntartására fordítanom, a főnökeim, régi ismerőseim, kollégáim, a szomszédok, a BKV utasai előtt, hogy én nem is, vagy csak félig vagyok hajléktalan. Kemény dolgok ezek, és így visszaolvasva az egészet, úgy döntöttem, inkább nem küldöm el neked ezt a levelet, mert egyrészt kiderült számomra, hogy bizony magamnak írtam, másrészt meg hová is küldjem, szóval, csövi, inkább „örülj, itt van egy puha párna,/ hajtsd le szépen a fejedet.”, én meg megyek vérnyomást mérni... Üdvözlettel, Boldizsár, az a bibircsókos a négyeshatosról ui.: (...) „ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába, vagytok ti itt a földgolyón sokan. Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve, templomba, kórházakba, börtönökbe lassan vonul a roppant karaván, siess te is oda, igaz körödbe s – égő kanóc – lobogj velük örökre elégedetlenség szent olaján.” (Kosztolányi Dezső: Számadás) 2024 február, első díj
Likes
No Comments