Zsiga Melinda gyerekkorától kezdve a mai napig többféle sportban kipróbálta tehetségét és világszínvonalú eredményeket ért el. A nem mindennapi teljesítményt hátrányos helyzetből, állami gondozottként nevelőszülőknél élve kezdte el, majd 18 éves korától a fővárosba költözve, kemény munkával, saját erejéből hozta létre, közben leérettségizett és főiskolára járt. Számtalan alkalma lehetett volna az elkallódásra, de Melinda magasra tette a mércét, a saját útján járva megtalálta a maga helyét. Bajnokként és edzőként most másoknak is segít.
Többszörös magyar bajnokként és kétszeres világbajnoki bronzérmesként sokaknak példaképe vagy, noha halmozottan hátrányos helyzetből indultál. Hogyan?
Valóban lehet mondani, hogy sokak példaképe lettem, mert nem csak a hátrányos helyzetű emberek, hanem széles rétegek találnak motivációt az élettörténetemben. Van, aki a származásom, sokan a sport vagy a nőiességem, mások a macskák iránti elkötelezettségem miatt. Megmutatkozik, hogy rengeteg embernek van szüksége inspirációra, plusz hajtóerőre, és fantasztikus érzés, hogy ezt én megadhatom nekik. Eleinte erre nem is gondoltam, nem ilyen céllal kezdtem sportolni. Nagy vágyam volt, hogy válogatott legyek, és világversenyen képviselhessem a hazámat, mégpedig csapatsportban, kézilabdában. Marcaliban, ahol felnőttem, abban az időben nagyon jó volt a kézilabda, NB1/B-s volt a csapat. Igazi kiugrási lehetőségnek gondoltam, nem is azért, mert nevelőszülőknél éltem, hanem mert a roma származásom miatt rengeteg negatív megkülönböztetés ért, amire soha semmivel nem szolgáltam rá. Azt gondoltam, hogy a kézilabda segít, ha megmutatom, hogy milyen tehetséges vagyok és a válogatottban fogok játszani.
Éltél valaha roma közösségben?
A családok, akiknél nevelkedtem nem romák voltak, nem is ismertették meg velem a roma hagyományokat, sem a nyelvet, sem a kultúrát. Máig nem tudok semmit ezekről, és igazán affinitásom sincs hozzá. A származásom látszik rajtam, Marcaliban mindenki tudott róla, de amióta Budapesten élek, gyakran néztek külföldinek, afronak, félvérnek, arabnak, indiainak.
Kilencéves koromig nem is tudtam a származásomról. Az iskolában az osztályban voltak hasonló gyerekek, ott nem is ért nagyobb bántás, talán még kedveltek is a sport miatt, mert hoztam az eredményeket. Ami utólag is meglepő számomra, hogy inkább a sportban, a csapatban nem fogadtak el. Tapasztaltam, hogy a gyerekek csúfoltak, nem volt párom a gyakorlatokhoz, vagy nem vittek el a kézilabda meccsekre, és nem tudtam felfogni, hogy pontosan miért.
Gyerekként szerettél tanulni?
Amíg nem kerültem át a harmadik családomba Csoszó Gabiékhoz, addig nem. Az első családnál még pici voltam, rájuk nem is emlékszem. A második családomban, ahol 9 éves koromig éltem, nem foglalkoztak azzal, hogy tanulok vagy sem. Ezért is vagyok nagyon hálás a harmadik családomban az anyukámnak, apukámnak, mert ők erőltették, hogy tanuljak. Elmagyarázták, hogy hiába vagyok jó a sportban, nem biztos, hogy meg tudok belőle élni, bármikor le is sérülhetek, és ott leszek egyedül, érettségi, diploma, szakma nélkül, megélhetés nélkül, romaként. Mondták, ők támogatnak, amiben tudnak, de anyagilag nem tehetnek sokat, mert nem olyanok a körülményeik.
Ebben a családban rajtam kívül volt még három ugyanilyen állami gondozott kisgyek. Anyukánk minden délután, suli után leült négyünkkel tanulni. Matekoztunk, rajzoltunk – ő nagyon jól rajzolt – kikérdezte a memoritereket, a történelmet, a környezetismeretet, mindent. Ha nem ment valami, beküldött, hogy „olvasd el még háromszor”. Nem mindent szerettem, de megszoktam a tanulást, a magyar irodalom kifejezetten a kedvencem lett. Hálás vagyok nekik a motivációért, hogy leérettségizzek és főiskolára járjak.
Felnőttként is a sport lett a pályád. Hogy ment a kézilabda?
A kézilabda nagyon jól ment, tehetséges vagyok a labdajátékokban. 18 évesen ajánlatot kaptam egy NB1/B-s csapattól, ahol ifi csapatban és a felnőttek között is tudtam volna játszani. Nagyon boldog voltam, azt hittem enyém a világ, de nem tartott sokáig az öröm. Az alapozásnál szinte azonnal elszakadt a keresztszalag a térdemben. Úgy éreztem, vége a világnak. A várakozás a műtétre, majd a lábadozás gyakorlatilag egy év kihagyást eredményezett. Nem is sikerült jól a beilleszkedés ebbe a csapatba. Bár a játék nagyon jól ment, amikor játszhattam, több csapattal sem voltam igazán szerencsés. 20 évesen nem volt kedvem magyarázni, hogy passzokat is kaphatnék, ha már ott vagyok a pályán.
Közben jött a bikini modellkedés, ami hasonló, mint egy szépségverseny, de izmosnak, erősnek, sportosnak kell lenni. Jellemzői a strasszköves, csillogó-villogó gyönyörű fürdőruhák, nyakláncok, karkötők, fülbevalók és szép cipők. Nagyon jók voltak az adottságaim, járhattam edzőterembe erősíteni a felsőtestemet, mert ebben nem befolyásolt a térdsérülésem.
Hogyan találkoztál a küzdősporttal?
Az edzőteremben lehetőség adódott box edzésre is, nyilván ebben is versenyeztem. Készítettünk egy boxzsákos videót, amit feltettünk a You Tube-ra. Ezt a felvételt látták a mostani főnökeim, akik akkor, 2015 őszén indították be a zsákos edzéseiket, és meghívtak ide edzőnek. Itt kick box edzések vannak, amelyben a kézhez hozzá jön a láb is.
Tetszett a dolog, de féltettem a térdemet, nehogy megrúgják. Beszéltem az orvosommal, aki megnyugtatott, hogy nem a rúgásokkal lesz baj, hanem továbbra is a csavaró mozdulatok a veszélyesek. Úgy döntöttem, kipróbálom. A szervezet fel tud készülni arra, hogy rúgást fog kapni. Megmutatták, hogyan kell ráfeszíteni, amikor combot rúgnak, és megtanultam a blokkolásokat. Nem is volt probléma, a kick boxban eleve tilos térdre rúgni. A kézilabdázásban felszakadt a homlokom, műteni kellett a csuklómat, két szalagszakadás és porcleválás is ért. Arra nem tud felkészülni a szervezet, hogy egyszer csak oldalról elgázolnak, akkor szakad a térd. Sokkal több sérülésem volt, mint itt a bunyóban.
Viszonylag későn, 30 évesen kezdted a kick boxot, mégis csodálatos eredményeket értél el világszínvonalon.
Kifejezetten jó alapot jelentenek a kézilabdával és atlétikával töltött évek. Szerencsére jó a mozgásom és fogékony is vagyok erre a sportra, bár kellett fél év, mire megtanultam a koordinációt, és hogy hogyan hozzam összhangba egymással a kezemet és a lábamat. Igazán megszerettem a kick boxot. Nagyon jó itt a társaság, úgy jövök, hogy nem remeg a gyomrom, hogy most kivel kell párban lennem, kik lesznek itt, mert teljesen befogadtak, rögtön az elején, amikor még semmit sem tudtak rólam.
A versenyzést vagy az edzőséget szereted jobban? Miben más ez a két dolog?
A versenyzés sajátos kettősségét élem át, a felkészülés egyértelműen jó, de az úgynevezett fogyasztás, a versenysúly beállítása, az borzasztó. A verseny előtti percekben, a fejemet fogom, hogy „Istenem, hát kell ez nekem?” Szétizgulom magam, érzem, hogy nincs erőm, kiszáradok, folyik rólam a víz, aztán meg úgy érzem, hogy hú, de erős vagyok, hogy felkészültem és ma szétütök mindenkit. E furcsa kettősséggel együtt imádom. A légkör, amikor ott a rengeteg versenyző, mindenféle nemzetiségűek, akiket látásból már ismerek, üdvözöljük egymást, gratulálunk egymásnak, csodálatos fair play feeling. Figyelem a sok nagyszerű sportolót, látom mennyit fejlődhetek még én is.
Az edzéstartás is nagyon fontos számomra. Küldetésnek érzem, hogy megszerettessem minden emberrel a sportot meg általában a mozgást, mert az fizikálisan és mentálisan feltölti őket, hihetetlenül jó közegbe kerülhetnek, barátokat lelhetnek általa. Nemcsak a jó mozgásúaknak, hanem akár azoknak is, akik mozgáskoordinációs zavarokkal élnek, a sok gyakorlás lehetőséget ad a fejlődésre. Imádom, hogy rengetegen jönnek, mert élvezik. Nagy dolog, hogy nekem, onnan, ahonnan jövök, sikerül ennyi emberrel megszerettetni ezt a sportot és magamat.
Néhányan, akikkel régebb óta foglalkozom, privátban is üzennek, érdekli őket, hogy mi van velem, én is rájuk írok vagy edzés után beszélgetünk.
Mit szeretnél még elérni a sportban és az életedben?
Szeretnék még versenyezni. Eddig nem volt, de most nagyon jó erőnléti edzőm van. Az ő irányításával szeretném kihozni magamból azt, ami még bennem van, egy még jobb eredményért.
Elindult egy projekt, meghívnak motivációs tréningekre és előadást tartani hátrányos helyzetű gyerekekhez, nevelőotthonokba. Látom, hogy iszonyatosan szeretethiányosak.18 éves korukig élhetnek ezekben az intézményekben, azután el kell jönniük, de nincs senkijük és semmijük. Törvény szerint kötelező iskolába járniuk, de valószínűleg senki sem figyel arra, hogy valóban tanuljanak. Ha bármelyikük tehetséges valamiben, arra sincs mód, hogy ez felszínre kerüljön, de ha mégis kiderülne, az államnak pénzt kellene fordítania a fejlődésére, de ez nem történik meg. Nincs pénz például egy buszra, ami elhozhatná az arra fogékony gyerekeket edzésre, mondjuk Esztergomból. Ahol legutóbb jártam, lehet röplabdázni, de aki nem ebben tehetséges, az hogyan teljesedhetne ki? Célom, hogy tudatosítsam a társadalomban, hogy segíteni kell ezeket a gyerekeket. Muszáj elmondanom, ahol csak lehet, hogy nagyon kell a támogató szeretet, mert az állami gondozottak elsöprően nagy százaléka segítség nélkül nagyon rossz irányba halad.
Szeretnék alapítványt létrehozni cicáknak, mert kiszolgáltatott helyzetben vannak, az emberektől függ a jólétük, az életük. Szeressétek a cicákat!
A fekete macskákat ugyanolyan hátrányos megkülönböztetés éri, mint a roma származású embereket. Még ma is sokan gondolják, hogy szerencsétlenséget jelentenek. Erre az előítéletre a cicák nem szolgálnak rá, ugyanúgy, ahogy az emberek sem. A cicáimtól Törpillától és Oreotól rengeteg szeretetet kapok, valahogy mindig kizökkentenek a rossz hangulatomból. Jó lenne olyan társadalomban élni, ahol nem számít a bőröd vagy a szőröd színe, csak a teljesítményed fontos és hogy jólelkű vagy.
Fridrich Piroska
Fotók: Csanádi Gábor
