Szenográdi Rékától két dolgot mindenképpen meg szerettem volna tudni. Először is azt, miért kezdett el a Menhely Alapítványnál szociális munkásként dolgozni, amikor végzettsége alapján filozófiát is taníthatott volna. Másrészt az is érdekelt, tizenegy év után miért köszönt el tőlünk, hiszen a búcsúbulin is egyértelműen kiderült, nem csak kollégái, hanem hajléktalan ügyfelei is kedvelik, szeretik őt. A történet azonban korábbról kezdődik, Rékát pedig kérdezni is alig kellett, szívesen mesélt életéről, munkájáról.
Csömörön az általános iskolába még mackónadrágban jártam. Pest megyei voltam, de nem eléggé pesti. Volt az általános iskolában egy színjátszó szakkör, amit nagyon szerettem. Emlékszem, a Mátyás királyról szóló előadásban én kaptam az udvari bolond szerepét. Bár nem sok szövegem volt, de a barátnőim udvarhölgyek voltak, és úgy gondoltam, az „tök uncsi”, az én szerepem sokkal érdekesebb. Egy udvari bolond viszont nem sétálhat úgy be a színpadra, mint egy udvarhölgy, ezért otthon azt találtam ki, hogy cigánykerekezve fogok bejönni, ahogyan az egy bolondhoz illik. Azt viszont még nem tudtam, meg kellett annyira tanulnom, hogy ha nem is tökéletesen nyújtott lábbal, de elfogadható legyen a belépőm. Tetszett ez az egész játék, így drámatagozatra jelentkeztem Budapestre. Ott viszont azzal szembesültem, hogy csupa egyéniség vesz körül, deszkások, rockerek… én meg egyáltalán nem voltam vagány, csak egy gyerek a sok egyéniség között. Nem igazán találtam a helyem, a (szín)játék helyetti színészi és pubertás exhibicionizmus nem ment. Persze van sok szuper emlékem pl. a kortárs táncos előadásokból, de beszédes, hogy végzősként az Országos Diákszínjátszó Fesztiválra való készülés helyett én már kiváltam és inkább a filozófia felvételimre készültem a szobámban. A színpad helyett az introvertált olvasást választottam. Tanulós, olvasós szobalény lettem egy ideig. Így 18 évesen felvettek filozófia szakra az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Erről ritkán beszélek, mert ezt a diplomámat inkább elhallgatni szoktam, de rákérdeztél. A filó szakot elvégezve még a legjobbak se mondhatják magukat filozófusnak, aki pedig csak a kötelező 4 évet végzi el, mint én tettem, inkább csak addig jut el, hogy lássa, mi mindent nem tud még.
Ezzel a felemás adománnyal huszonhárom évesen döbbentem rá, hogy van ugyan egy diplomám, de nincs szakmám, tanár pedig nem akarok lenni – még a középiskolai évek hatása alatt egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy mások előtt, ráadásul úgy, mint aki tud is valamit, előadjak. Nem, erről szó sem lehetett.
Talán két évig random pénzkereső munkák követték egymást, és mindig olyat kerestem, ami az egyedüllétet és az olvasást is lehetővé tette. Fontos volt ez a meghosszabbított gyerekkor nekem. Emlékszem arra a munkámra, amikor a Katona Kamrával szemben ültem egyedül egy üvegkalitkában napról napra, és csak időnként zavartak meg egy hamburger rendeléssel, amíg a Freud összest olvashattam. Ez a kalitkában „merengés” szinte menő így visszatekintve, mert az olvasással manapság sokkal közvetettebb a viszonyunk.
A Menhely Alapítványhoz először önkéntesnek jelentkeztem. A szegénység és a hajléktalanság mindig is érdekelt. Tudni akartam, kik azok az emberek, akiknek nem adatik meg, hogy magukra csukjanak egy ajtót. Nekem ebben az elvonultság iránti igényemben nonszensz volt, hogy valakinek nincs saját intim tere. Kíváncsi voltam, hogyan tud egy hajléktalan ember idegenekkel lakni, miközben talán kilátása sincs arra, hogy ez a helyzet valaha is megváltozik. Mit érezhet, mit gondolhat, hogyan szokja meg…? És mi történik, ha megszokja? Akkoriban talán csak a zsíroskenyér-gyártás volt az önkéntesek feladata, de közben ugyanitt a Fedél Nélkül újság A Mi Kis Családunk rovatába fotóztam a terjesztőket. Aztán, mivel nem kaptam elég választ önkéntesként, elkezdtem a szociális munka szakot 2011-ben. Közben jött a lehetőség, hogy helyettesítsem a két fős stáb felét pár hónapra. Tizenegy éves munkaviszony lett belőle.
Ha azt kérdezik, melyik konkrét programot szerettem a legjobban, talán az Első kézből a Hajléktalanságról programot említeném. Nagyon érdekeltek az otthon nélkül maradt emberek történetei. Sokszínűnek láttam ezt a világot, és fontosnak éreztem, hogy ezt a sokszínűséget minél több embernek megmutassuk. Az a lényeg, hogy hajléktalan emberek másfél órában prímán levezényelnek egy komplett előadást: van egy szituációs játékunk, illetve két, egyenként kb. 10 perces élettörténet hangzik el, amit sok gyakorlás előz meg, hogy a fordulópontok a helyükön legyenek, érthető legyen és még jusson idő 1-1 konkrét helyzet, sztori megosztására is, ami sokszor nem nélkülözi a humort sem. A történetmesélésen kifejezetten szerettem velük dolgozni. A sok nevetés, a visszajelzések azt mutatják, hogy sikeresen tudunk játékosan és humorral megközelíteni egy egyébként terhes témát, mert az ilyet így lehet csak adagolni. Közben pedig egyáltalán nem sajnáltatni vagy felmenteni akarunk embereket. Mindig beszélünk az elkövetett hibákról is, ki tart annak, mert ettől lesz emberi, hiteles, őszinte. Az meg ugye alap, hogy minden, a hajléktalan emberekkel nap mint nap nem foglalkozó résztvevőnél onnan indulunk, hogy nem győznek csodálkozni, hogy nahát, a hajléktalan nem is néz ki hajléktalannak, nahát, milyen szellemesen és választékosan beszél, nahát, a sok szörnyűség között még poénok is akadnak, amin valamennyien jót nevetünk! Erre a meglepődésre az előadóknak számítaniuk kell, nem vehetik zokon ezt az alapállást, így kvázi az ő toleranciájuk is állandó próbának van kitéve.
A Fedél Nélkülnél nem klasszikus esetmunka zajlik elsősorban – bár figyelünk az emberekre –, hanem rengeteg program van, amibe be tudjuk vonni az embereket vagy közösen találjuk ki – pl. az EKH, színházi együttműködések és kötetkiadások– ahol szereplő vagy társszerző 1-1 alkotó. Nem a lakhatás, jövedelem stb. az elődleges közös megoldandó feladatunk, hanem más ügyek mentén szembesülünk és próbálunk segíteni akár ezeken is a Menhely Alapítvány eszközeit is igénybe véve. Tehát nem közvetlenül az életekkel dolgozunk, hanem mivel együtt dolgozunk, igyekszünk segíteni, ahol tudunk. Közvetlen viszony a cél, bár nem mindenki tudja befogadni. Sokan bejárnak pl. a szerzők közül, hogy a számítógépen begépeljék mondjuk a versüket, de ilyenkor arról is beszélgetünk, ki hogy van, megoldódott-e az a probléma, amit a múltkor említett. Nagyon sokféle emberrel találkoztam, és sokakat megszerettem. Ugyanakkor mindig fontos volt a lapnál, hogy nem buksi-simi a feladatunk, például a szerzők esetében elvtelenül ne dicsérjük a gyengébb műveket, tehát nem lesz kötete a gyengébb szerzőknek és iskolai előadó sem lehet akárkiből. De a lap léte egy állítás amellett, hogy ha valaki hajléktalanként az alkotás „luxusával” él, azt mindenképpen támogatni kell, mert egy ilyen helyzetben minden arra kényszerítene, hogy csak a fizikai szükségletekre koncentráljunk, ez ellen pedig lázadni kell. Nem így vagyunk kitalálva, és minden jel arra mutat, hogy van is bőven igény arra, hogy ne csak ezekkel foglalkozzunk az ellátórendszerben sem.
Hogy miért megyek el? Fontos oka, hogy a hajléktalan-ellátáson belül nem láttam már a helyemet hosszútávon. Szakmailag az Elsőként Lakhatás szemlélet nekem elég előremutató, de tudtam, hogy a „házi” személyes szociális munkás feladatok számomra nem vonzóak, nem lennék jó ebben. A „terepmunkát”, az utcai szolgálatot is évekig vittem, néha megpihenve 1-1 télen, de legutóbb már éreztem, hogy nem vágyom vissza újra, ez is egy jel volt. És tény, volt olyan projekt is, ahol bár még volt lendületem, de nem volt rá igazi igény vagy túl nagy köröket kellett leírni, hogy a fejlődés maradjon a fókuszban.
Az a vicc, hogy igazából én rögtön jó helyre kerültem az egész hajléktalan ellátásban, amikor a Fedél Nélkül szerkesztőségben kezdtem dolgozni. Itt viszont az utóbbi időkben sokszor éreztem azt, hogy ismétlem magam, vagy éppen lenne mit tanulni, csak nincs rá időnk. Nagyon kevesen csináltunk nagyon sok mindent. Nekem egyre fontosabbá vált, hogy kerete legyen a munkámnak, legyenek csomópontok, lássam, hogy honnan hova. Kíváncsi lettem, hogy a hasonló problémákat máshol hogyan menedzselik és milyen egy olyan csapatmunka, ahol nem csak ketten vagyunk. Mert persze rengeteget köszönhetünk az önkénteseknek is, de az mindig egy más viszony és joggal ideiglenes. Kívülről akartam rátekinteni arra a mókuskerékre, amiben én is voltam, és talán, ha lehet, úgy bütykölni meg.
Így most egy olyan helyen kezdtem dolgozni, ahol hátrébb léphetek. Nem közvetlenül ügyfelekkel vagy valamilyen szempontból rászoruló emberekkel dolgozom közvetlenül, de maradtam a civil szférában. Ennél az alapítványnál az a dolgunk, hogy támogassuk magukat a civil szervezeteket olyan eszközökkel, tudással, információval, ami megkönnyíti, és előre viszi a munkájukat. És mivel rögtön 2 részmunkaidős állásom kerekedett, az egyik miatt már volt alkalmam meghívni a FN csapatát egy rendezvényünkre. Szerintem gyakran fogunk még találkozni…
( – odorik – )
fotó: Csanádi Gábor
