Enyém is a bátorságuk, a szenvedésük, a gyászuk, kiket a végzetük, el nem engedett, és megelőzött; kik hitték is meg nem is, hogy most az egyszer leigázzuk, kiket meg erről, talán csak isten tudja, hogy mi győzött. Az életüket is feltéve akkor, a szent és igaz ügyre, tudva, számíthatok rájuk, és hogy számíthatnak énrám; míg ágyútüzek feleltek, az ifjú szívverésükre, míg az isten őket leste, látatlanul és csak némán. Úgy gondolva, hogy csak rajtuk múlik, jövőnk közös lesz-e, kiket nem egy társuk, félve de felvértezve követett; a szembeszéllel, egymásra támaszkodva, versenyezve, kiknek vére kiontatott, kiknek teste megtöretett. Kiket hiába is tartott vissza, és hiába győzködött bárki, hogy még most sem késő, és hogy jöjjön meg az eszük; hogy mégis elszántan verjék, és paskolják csak a ködöt, kikre a legélénkebben, e napokban emlékezünk. Nem tagadva, hogy a szelek, most is ugyanonnan fújnak, most sem tudva, büntetésként fajtánk, vajon holnap mit nyer; ellentmondva a széljárásnak, hátat fordítva az úrnak, vállalva az álmainkat mi, a legbolondabb hittel. Nem akarva elfogadni, azt amit hazudnak, azt, ami készül, hogy azért is szóvá tegyük, ami a lelkünkben most dúl; hogy a harcunk megharcoljuk, meg nem békülve, vitézül, nem gondolva azzal sem, hogy elhullunk majd csapatostul. Megpróbálva megértetni a golyó lyukasztotta szívünket, túl minden valóságon, túl a felfogható értelmen; nem tudva hogy miért átkoz, miért ver, és miért büntet a sors, nem sajnálva azt sem, ha szánkból ki a vér serken. Azt sem hogy a testünk, és a lelkünk, és a szemünk is fáj bele, nem értve, hogy fegyveremet, helyettünk miért rád fogom; hogy ébredjen valahára, a szolga népek bábele, hogy testvérként találkozzunk össze, a barikádokon. Hogy senki ne mondhassa ránk, bennünk az elszántság megfagyott, azt sem bánva már, hogy ha megint a szemeink közé köpnek; hogy együtt mondjuk ki megint, helyettük is, az egy nagyot, mi, akikben ők, most is, ott virágoznak és gyümölcsösödnek. Hogy úgy álljunk be a sorba, árva és mostohagyermeknek, nem érdekelve, fejünkre mit olvasnak, és mit vágnak; mint akik, nem árulóknak, és szamár gaznak termettek, igazat és felhatalmazást adva, minden úrnak, minden hitványnak. Mert a magyar nemzet, és a magyar nép, mást most sem kíván, hogy ne kelljen tovább nyögnünk, és ne kelljen tovább tűrnünk; úgy állva most fejet hajtva, hőseink mécs-lángjainál, megragadva gondolatban, a fegyverünk és a kürtünk. Hogy amit rólunk mondanak, el ne fogadd, el ne hidd, hogy szemedbe a homokot, senki se szórja és hintse; velünk együtt siratva meg, a szabadság sihederjeit, akik itt a függetlenségből, nem kaptak egy félpercnyit se. Velünk együtt, akiket már nagyon fáraszt, nagyon untat, velünk, akikben a magyart, ezek még sohasem látták; akik nem is engedik, hogy kibeszélhessük magunkat, megpróbálva csírájában elfojtani, a szívünknek régi vágyát. Lehazudva létezésünk is, a szót másra sem terelve, talán félve, hogy a kötél, a kezünkben, még jó rájuk; nem akarva velük, soha, soha, soha egybekelve, elfogadva, fújva minden napszakban, bűnös nótájuk. Hogy emlékezet és nyom nélkül, vesszen el mindenki és minden, akik ellen most is olyan, kevesen és gyáván törünk; nem érezve és nem halva, őket az idegeinkben, nem is akarva letépni a lelkünkről, a szemérem-övünk. Azokért sem, kiknek teste, értünk is vérzett és törött, akik kezükben tartották a kulcsát, minden titoknak; kiket úgy hagytak ott, ocsmány módon a bús végek között, mint akik legjobban talán, az istenhez hasonlítottak. Akiknek más sors nem jutott, nem méretett és adatott, akik igazi magyarok, és hősök, most sem lehetnek; akik alkalmasnak gondoltak, minden egyes pillanatot, remélve hogy egyszer talán, majd mindent megemlegetnek. Ők, akik ellen most is kevés, az édes, és a lágy szó, akiket épeszű ember, megérteni egy sem áhít; kiknek nem kell ez a fekvés, ez a ló, és ez a leányzó; kik nem a mai kenyeret kívánják, hanem a holnapit, és a holnaputánit.
Likes
No Comments