Senki nem segített felvinni a babakocsit az aluljáró lépcsőjén. Nem csak nem segítettek, de a szembejövőket még nekem kellett kerülgetnem. Pedig Flórika már hat és fél kiló, plusz a kocsi, majd leszakadt a karom. Az utolsó lépcsőfoknál valaki a kocsi felé nyúl, azt hiszem segít letenni, de nem, a tenyerét mutatja, kéregető. Itt üt meg a guta. Leteszem a kocsit, megigazítom a takarót a gyereken, lihegek. Visszanézek, ott áll alattam a kéregető, hasonló korú, leharcolt nő, jobb tenyerét nyújtogatja, baljában a gyereke, kislánynak nézem, nem kisebb, nem nagyobb Flórikánál. Na ebből elég, megtolom a kocsit, még visszanézek, nem kellett volna. Pillantásunk találkozik, engem néz, lesajnálóan. Honnan tudja ez a rongyos senki, hogy Béla két hónapja otthagyott, egyedül nevelem a gyereket, állásomból rövidesen kirúgnak, a lakbérrel már most tartozásban vagyok, néhány hónap múlva ideülhetek mellé a gyerekkel, majd ketten nyújtogathatjuk a markunkat. Újra visszanézek, még mindig engem néz, ugyanazzal az arckifejezéssel, megszólítom.
– Hogy hívnak?
– Eszter.
– És téged?
– Anett.
– És a gyerekedet?
– Flórika. A tiédet?
– Gyurika.
– Azt hittem, lány.
– Hát nem az. Fiú, az apjánál különb.
Közben lökdösnek, nekem jönnek, félre kell állnom, a kocsit a járdaszélre kanyarítom, a tetejét felhúzom, rásüt a nap.
– Hogy kerültél ide?
– Hogy, hogy hogy? Egyszerű. A gyerek apja megpattant, az albérletből ki kellett költözni, így. És te hogy?
– Nem értem. Erre jártam, sétáltatom a kicsit.
– Na ne már! Nekem nem adod be, láttam a szemeden, azért fordultál meg, hogy megnézd, hova fogsz kerülni a kölköddel. Hát megmondhatom, ide.
– Fogd be a lepcses pofád!
Azt hittem, ott helyben elájulok, csak a babakocsiba kapaszkodva sikerült kibírnom, végül összeszedtem magam.
– Jöttök enni?
– Hát nem ártana, Gyurika valamit szopott, én ma még nem ettem.
Bemegyünk a Mekibe, Esztert már lökdösi is kifelé egy egyensapkás suhanc „Itt tilos a kéregetés”. Mondom neki „Várjatok meg kint, Gyurika eszik már szilárdat?” Ő az utcáról kiáltja „Bízd ide”. Ülünk a körúti padon, Flórika cincálja a hamburgert, így szoktuk, a maradék az enyém. Eszter két pofára zabálja, időnként egy-egy megrágott, nyálas cafatot kilök a szája szélén, beletömi Gyurika szájába, a gyerek elégedetten nyammog.
– Költözzetek hozzám! Három hónap múlva úgyis kiraknak, addig lakhatunk együtt.
– Én ugyan nem. Soha többé nem leszek kiszolgáltatott. Én ebbe büdös életbe már soha nem fogok… na jó, kérni fogok, enni kell. De se aggódni, se sietni, se fontoskodni, se kuncsorogni, és főleg soha, senki előtt megalázkodni nem fogok. És Gyurika sem, én nevelésem. Én ugyanis szabad ember vagyok. Hiszed-e, Anett tündibündi, ez mindennel felér, semmiért nem cserélném.
Megszégyenülten indultam Flórikával haza. Haza? Otthon? Megmostam a kezecskéjét, pofikáját, beleharaptam a szétcincált, hideg hamburgerbe. Csak a fél falatot nyeltem le, másik felét nyelvemmel kicsúsztattam a szám szélén, megfogtam, óvatosan Flórika szájához közelítettem, ő azonnal bekapta, boldogan majszolja, várja a következőt, nyelvem hegyén már az új adag. Flórika nevet. Én is nevetek „Ugye Flórikám, ma is tanultunk valamit!”
Amikor az állásomból, a lakásból kirúgtak, akkor is nevettem. „Azt hiszitek orvosoltátok a problémát? Hülyék! Nem tudjátok, mit veszítetek, gyere, menjünk Flórika, te szabad ember!”
