Bár a my heritage ezt nem támasztja alá száz százalékig – nagyon őszintén olyan 7 százalékig sem –, de magyar vagyok, itt születtem, nem térkép e táj, holnap pár napra nyaralni megyünk és én már várom szinte, hogy majd a gépünk ereszkedjen és meglássam az ismerős feliratokat, meg az ismerős gusztustalan wc-t a reptéren, hogy aztán Óbudára érve konstatáljam, hosszabb idő hazaérni a reptérről, mint eljutni Rómából Budapestig. Mert ez az otthon. Nekem lakás szűkebb értelemben, máskor kerület vagy város, sok ismerősömnek meg egy szálló vagy egy utca. Ahova hazamegyünk.
Szóval a pedigrém ugyan hagy némi kívánnivalót maga után, de sosem gondoltam másként magamra, mint magyar emberre. Kicsi ovis voltam, amikor megjelent az István a király dupla bakelit, az őrületbe kergettem az anyámat azzal, hogy minden, de minden nap meg kellett hallgatni és én minden alkalommal elsírtam magam a Felkelt a napunk-ra, annyira megbolygatta az 5 éves szívemet az a dallam. Szent István sem idegen tehát, a keresztény szellemiség hát, hm, az sem, volt egy hitoktató nagyanyám is, de valahogy a kirakatmagyarság, a feltételekhez kötött klubtagság már nem az én világom. Rövid ideig még a néptánccal is megpróbálkoztam, jó ebben jelentősebb szerepe volt egy néptáncos fiúnak is, de a magyar népdalok csodavilága el tud varázsolni a mai napig. Igaz, az autentikus cigányzene és a klezmer is „itthon vagyok” transzba ejt. Az augusztus 20. ellenben sosem volt jelentős nap nekem, hacsak azt nem számítjuk, hogy a nyár végét jelenti, a Balatonnál a szezonroló lehúzódik és varázsütésre tényleg kiürülnek az idén amúgy sem tömött strandok. Ha úgy vesszük tehát, nem szeretem. Mert a nyarat, a tücsökciripelést, a Kékesről napon lesétálást és húzóra meginni egy liter jeges limonádét az első kocsmában, azt annál jobban.
Tűzijátékon egyszer voltam, elég is volt, valamiért azt sem szeretem, vagyis nem izgat annyira, hogy nyakamba vegyem érte a várost, aztán a fél országot konkrétan, mert tényleg egymás nyakán taposnak az emberek. Egyszer meg majdnem mentem, a fiam pár hónapos volt, gondoltam ő hátha élvezné, láttam messziről a fényeket, jé már lövik mondtam, lekéssük, mondtam idegesebben, szóltak, hogy az villám, nem indultam el végül. 2006-os születésű a fiam…
A minap vágtam át az aluljárón és egy hajléktalan ember épp augusztus 20-ról beszélt a társának. Hogy ezt egy magyar embernek tudnia kell. A magyar szóra kihúzta a csenevész kis testét és megigazgatta a koszos nadrágot a lábán. Meg kellett állnom egy másodpercre, hogy aztán szégyenkezve még gyorsabban elsiessek. Azt éreztem, hogy ahogy ebben a helyzetben a hit sem lenne mankó nekem, (Isten mitől hogy engedi? énekelte a drága Cseh Tamás). „Úgy tulajdonképpen csesznék én arra a magyarságomra, amelyik törvényi szintre emeli, hogy nem élhetek utcán, hogy fekély vagyok a makulátlan bőrén, ahol a hajléktalanságom egyenlő azzal, hogy bűnöző vagyok, ahol ver a sors keze rendületlenül és nem élnem, hanem halnom illenék, csak hogy minél kevesebb vizet zavarjak”. És akkor ez az ember büszkén, a pokolban élve is hálásan azért, hogy ide tartozik és tiszteletteljesen megigazgatja a mocskos aluljárószínű nadrágot a sebes lábain.
Ő jutott ma eszembe, miközben ámulva néztem a neten a részleteket a parádéról, csillámIstvánostúl és koronástúl, idétlen popslágerekre menetelő lovastúl. A borzongással vegyes ámulat az övék. A tisztelet az úré az aluljáróból.
Nuszer Mirjam Johanna
