Egymagam vagyok, mint szomorú fűz kinn a pusztaságban,
talán jobb így nekem… Éppen elég gonoszságot láttam.
Volt, mikor még hittem, reméltem, türelmesen vártam,
lelkesen indultam, hogy álmaimat valóra váltsam.
De jött egy vihar, mely szétszaggatta minden egyes álmom,
az ébredés vihara, mi átjárta bensőmet. Azóta is fázom.
Megmutatta, hogy nincs megoldás, hiába is várom,
útjaimat, amíg élek, társtalan kell járnom.
Törött ágaim többé nem sarjadnak újra,
az éj ezüst holdfény-tőrét lelkembe szúrja.
Hogy meddig tart földi létem, azt csak Isten tudja,
átkozott életemet a szél messzire fújja.
Egymagam a pusztaságban kettéhasadt szívvel,
hit nélkül, megtörten, halott reménnyel
már csupán egyetlen egy dologra várok.
Hogy elhagyhassam végre ezt az idegen világot!
Likes
No Comments
