szemhéjaim súlya húz a mélybe –
tengerfenék szakadék alja űri
kisded szingularitás rétegről
rétegre takarva a lesipuskás nap
gipsz-hús terülve szét a falon
s gondolat-öröm-kínhegyek
mint barikád a fal tövében…
álomcsorgás a malter mi mint
beton úgy beleköt minden
kis résbe rögzítve az óvatos
csontok mind redőny zárja
nyitja a fület gumiból
a hüvelykujj szétmázolt
veríték könny vér-rétegek-
borított az új nap is minek
rám borul lepedője – nem vagy
itt hogy megoszthasd velem –
cserepekre tört visszhangzó
koponyámban üresen konganak
szavaim tagok feszülnek ernyednek
a rozsdás kamra ellenében a szét
foszló idegháló morzsái a
szerelem robbanásaival szállva
szemben miktől hátországom
falairól a vakolat pereg s mélyülnek
a törésvonalak ott bent de szilárd
a test és tetőtől talpig zárt –
semmi szükség tudni
azt amit más nem lát…
