Jakab Lajos

szerző, képzőművész

Fedél Nélkül 2021. május 20. 699. szám

Tengernyi erő

Ahogy elkezdek beszélni Jakab Lajossal, a Blaha Lujza tér kukásautói és más zajai lassan eltűnnek. Helyettük tengerészek történetei elevenednek meg előttem, vacsorák vadászkunyhókban, a percek pedig észrevétlenül peregnek, miközben szótlanul bólogatok és néha elnevetem magam.

Tiszaújvárosi születésű, falusi gyerek vagyok, ott végeztem el az általános iskolát. Apámék a felvételimet beadták a szegedi építőipari technikumba, én meg beadtam a gépipariba, mert jobban tetszett a forgó-morgó-büdös. Az iskola legjobb tanulói között voltam, de megjegyzem, nem tanultam. Volt egy nyolcas klikkünk, akikkel együtt búvárkodtunk, jiu-jitsuztunk, megbeszéltünk mindent egymás közt és mi voltunk a legjobb tanulók.

Elmehettem volna továbbtanulni, de akkor engem már hívott a tenger.

Előtte egy ideig dolgoztam a téeszben, megnősültem, lett egy lányom, aztán elmentem katonának Bajára. Leszereltem, visszamentem a téeszbe karbantartónak. Akkor még senkinek nem mondtam el, de már készültem arra, hogy elmegyek tengerésznek. 11 évig voltam kinn, közben elváltam, aztán otthagytam a tengert. Vettem egy tanyát, dolgoztam a bős-nagymarosi vízlépcső építésénél és itt kezdődött az alkoholizálás.

Édesanyám halála után elmentem Neszebarba (Bulgáriába), kaptam egy fél szobát egy lakásban és egy magányosnak induló buli után megismertem a második feleségemet. Elvittem a hajóra főzőnőnek, itt kezdődtek a gondok, elkezdett inni. Ezután elköltöztünk Jászberénybe. Az elején megvolt a meleg vacsora, aztán a hűtőben volt már csak, utána meg nem volt otthon és a hideg kaja is egyre kevesebb lett.

Rövid ideig hazaköltöztem apámhoz, aztán fogtam a hátizsákomat, feljöttem Pestre, aztán találtam egy hajléktalanszállót. Felvettem a kapcsolatot a tengerészekkel és kerestem mindig valami munkát. Egy ideig így ment ez, laktam hol itt, hol ott, aztán befeküdtem a pszichiátriára, mert éreztem, hogy ennek (ivást imitáló mozdulat) véget kell vetni.

Beszélgettünk a pszichiáterrel, rajzolgattam. Látta a lovat és mondta, hogy érteni is kell a lóhoz, ha így le tudja rajzolni. Ajánlott nekem egy állást, hogy gondozzam a lovakat Ozorán.

Én meg belementem. Jó volt az élet itt nagyon. Aztán a 60. születésnap után a lovakat eladták és utána megmondtam, hogy itt lesz vége, mert ha ezt így folytatom, akkor bele fogok halni. Szekszárdra bekerültem egy pszichiátriára, ahonnan karácsonyra már ki akartak szórni. Felhívtam egy kedves barátomat, egy evangélikus lelkészt, Züng Tamást, hogy nem tud-e valamit, mert nem akarok hazamenni, mert akkor végem. Segített nekem bekerülni Intaházára, ami Celldömölk környékén egy régi kastély volt, ami szociális otthonként működik. Itt kezdtem el igazán megpróbálni letenni az italt, kisebb-nagyobb sikerekkel. Munkaterápiás otthon volt, ahol nemsokára kineveztek a barkácsosztály vezetőjének.

A képeimből az első kiállításom Szombathelyen volt. De volt egy Celldömölkön is, meg persze Intaházán.

Most pedig a Pro Domo Szállóban lakom a Gránátos utcában. Dolgozni kell, az absztinencia és tisztaság pedig alapelvárás.

A Fedél Nélküllel pedig Szenográdi Rékán keresztül jöttem kapcsolatba. Küldtem be pár rajzot és nagyon tetszett nekik. Én nem terjesztő vagyok, hanem szerző. Jelentek meg már verseim és egyperceseim is.