Találd ki, mi az? Tizenöt éve csinálom havi rendszerességgel. Mindig várom a hónapnak azt a hétvégéjét, amikor megtörténik. Nagyon élvezem. Boldog és kielégült vagyok, amikor befejezem.
Persze, hogy nem az, amire először gondolsz.
Ha valamit 15 éve csinál az ember önként és élvezettel, azt nem jó munkának nevezni. Nem is nagyon szeretem, ha az hangzik el, hogy én az FN-nél önkéntes munkát végzek. Összetett dolog ez, sok-sok örömmel és persze bánattal, mert sajnos az kikerülhetetlen. Mindjárt megpróbálom sorra venni őket. De előbb nézzük, hogy kezdődött és mi is ez a „munka” pontosan.
Tizenhat évvel ezelőtt működött egy saját könyvkiadóm. Kitaláltam, hogy milyen izgalmas lenne egy olyan antológia, ami hajléktalan emberek írásaiból áll össze. Nem tudtam, létezik-e egyáltalán az, amit keresek, ha igen, akkor találok-e kellő mennyiségű és minőségű szöveget, amiből érdemes egy kötetet összeállítani. Az nem volt kérdés, hogy csak kiváló minőségű könyvet szeretnék tartalmilag és formailag egyaránt. Fél év anyaggyűjtéssel telt utcán, parkokban, aluljárókban, szállókon. Így hozott össze a sors végül az FN-nel is, ahol megkerestem Kepe Róbert főszerkesztőt. Az összegyűjtött anyagom mellé rendelkezésemre bocsátotta a náluk összegyűlt írásokat is, hogy válogassak belőlük szabadon. A bőség zavara állt elő, de hamarosan megszületett a válogatott, végleges anyag, ami kiegészült képzőművészeti alkotásokkal is, mert kiderült, hogy több utcán élő ember rajzol is vagy fest. Felkértem Háy Jánost a kötet szerkesztésére és 2004-ben az Ünnepi Könyvhéten kijött a nyomdából az Alkonyzóna című kötet nagy sikert aratva. 2008-ban követte egy újabb válogatás Alkonyattól pirkadatig címmel.
Az első antológia megjelenésekor Robi felvetette, hogy az FN újságban induljon egy havi művészeti pályázat és megkérdezte, vállalnám-e havonta a zsűrizést. És akkor elindult és azóta is töretlenül működik.
Minden hónapban van tehát egy szombatom vagy vasárnapom, amikor az életemben ezeké az írásoké és képeké a főszerep. Az adott hónapban beérkező, átnézendő műveket négy kategóriába soroljuk: vers, próza, mese, kép. A cél, hogy minden kategóriában legyen egy győztes mű, egy második és harmadik helyezett. Velem párhuzamosan és tőlem függetlenül ugyanezt teszi két másik „kollégám”, Réka, aki FN dolgozó és Rita, aki szintén önkéntes. Amikor mindhármunk eredménye megszületik, összevetjük és egy személyes találkozón konszenzusra jutunk. Az eredményt közöljük az érintett szerzőkkel, majd a lapban is meghirdetjük és egy díjátadó keretében oklevelet és pénzdíjat kapnak a helyezettek.
Nézzük a sok-sok örömöt és bánatot és a kettő gyakori keveredését.
Ezen a fórumon nem kell részletesen magyarázni, mekkora boldogság olvasni, ráadásul olyasmit, ami pár nappal ezelőtt született és én láthatom először. Azután máris jön az első nehézség. Ez nem öncélú olvasgatás, döntéseket kell hozni, ami több embernek örömöt szerez, de még többnek szomorúságot. Ráadásul a szerzők szinte mindegyikét személyesen ismerem, tisztában vagyok a problémáikkal, a rossz és kevésbé rossz korszakaikkal, depressziójukkal, nyomorukkal. Olvasás és értékelés közben próbálom félretenni ezt a tudást, szóljon csak maga a mű. Amikor megnyitom a beérkezett anyagot, drukkolok, minél több gépelve legyen. Sokszor nagyon fárasztó a kézzel írt műveket kibogarászni, és tartok tőle, hogy ez a nehézség befolyásol és negatívumként jelenik meg az értékelésemben. Pedig a kézírás sokszor nem az igénytelenséget jelzi, hanem a szerző körülményeit. Izgatottan várom azt is, hogy milyen kincsekre lelek. Szinte minden hónapban találok egy, két, három olyan alkotást, amit egyszerűen tökéletesnek tartok. Tökéletes az, aminél jobbat nem lehet létrehozni. Másik tökéletest igen, de jobbat nem. Találok-e például ilyen verset?
Dvorcsák Gábor: (ha fejbe lőnek…)
Ha fejbe lőnek tiszta
agy leszek… s nem
kell több cukor se csoki –
és csók se…
egyszer kipróbálnám –
még úgy lehet…
mert mér ne?!
Legyen a kínoknak vége…
Vagy látok-e majd ilyen képeket?
Gyakran zenét hallgatok közben. Ez is kényes, mert ha nagyon érfelvágós zenét rakok be, félő, hogy egy ostobább lírai vers is meg tud hatni. Az érzelemmentes zene pedig cinikus hangulatba hoz és átlendíthet a túlsó oldalra. Olyasmik váltak be, mint most például a Shutka Roma Rap.
A legszörnyűbb az, amikor olyan pályaművet olvasok, akinek a szerzője pont elment. Iszonyú gyakori, hogy végleg távozik valaki a Fedél Nélkül családjából. Csodálatos emberek, művészek úsznak át a túlsó partra szép csendesen, észrevétlenül. Van, aki pedig egyszerűen csak eltűnik. Nem küld többet semmit, nem jelentkezik a szerkesztőségben sem, senki nem tudja, hol lehet, él-e még egyáltalán.
A dolgok legvége ritkán ad okot a derűlátásra. De nem ezzel szeretném befejezni. Kétértelmű pajzánsággal indítottam, legyen a vége is ilyen. Németh Anikó Ködmadár: Fagyi című verse. Játékos, könnyed, vidám, messze a tökéletestől, de azért októberben adtunk neki egy harmadik helyet.
Fagyi
Megkaptam, s gyermekien örültem neki,
félve kérdeztem, szabad-e a kezembe venni?
A hosszú, forró, tikkasztó nyár után
enyém lett ő egy késődélután.
Hidegen tört az ég felé,
én néztem, csodáltam szüntelen,
óvatosan markomba fogtam, s féltem,
hogy pillantásommal el is nyelem.
Ó, mily szép volt a hold fényében állva!
Párás lett szemem a gyönyörre vágyva.
Először peremét nyaltam vigyázva,
lágyan tapadt a szám álmom fagyijára,
közben szorítottam, hogy el ne ejtsem,
arcomba szökött a vér, és nagyot nyeltem…
A hegyén csepp citrom csillogott
– Nyelvem sóhajtva élvezett nagyot –
körülölelte lassan oldalát,
fogam gyöngéden a tölcsérbe harapott.
Egyre jobban belemélyedtem,
mily féktelen étvággyal ettem!
Kerekre nyitottam a számat,
ó Fagylalt, ha tudnád, hogy kívánlak!
Mily nagy voltál, s azt hittem, nem fogysz el soha,
de máris vége van, elolvadt a csoda.
Hogy szürcsöltem fáradhatatlan konokul,
s ím az utolsó cseppje most a mellkasomra hull…
Németh Anikó Ködmadár
Az írás megjelent a litera.hu-n.
