- november
Na jól van anyám, menjünk – mondta a Béla, miután beszálltunk az orvosi rendelő előtt a kocsiba. Metsző hideg volt, egy embert vittünk be vizsgálatra valamelyik peremkerületből, ott is tartották lábadozni.
– Együnk valamit, nem? – ezt is mondta persze a Béla, hisz mindketten Hedóniából érkeztünk ugye, bár mellette amúgy is lehetetlen lett volna hülye diétákat tartani. Kevésbé hülyéket is.
Mindent szeretett, ami az élet.
Mentünk előtte a bejelentés helyszínére, egy kupac, ennyi látszott csak a fekvő emberből. Béla leguggolt, a férfi felnézett. Bemutatkoztak egymásnak, kezet ráztak. Egy nagy mackó lapátkeze és a félig földön fekvő ember törékeny tenyere, sok nap lenyomatával a körmei alatt, hát ilyen volt a Béla, partnerként kezet rázott, a bizalom megszületett és már robogtunk is az orvos felé. És szívből, hitelesen csinálta. Nem véletlenül hívta sok ügyfél a krízisautót „Béláéknak.”
Máig büszkén mondom, hogy engem még a Béla tanított krízisautózni, ez olyan, mintha azt mondanám, Callas tanított énekelni. Nem azt jelenti, hogy ugyanolyan jó az ember, dehogy. De még láthatta a legjobbat, tanulhatott tőle. Nem bántam volna, ha még sok évig tehetem. Túl rövidre sikerültek a tanulóévek. Decemberben a Jóisten fogott Vele kezet.
- november.
Kézfogás, taps. Igen, kézfogás itt is, staféta ez szinte.
Béla 6 éve már, hogy itt hagyott minket, a halála utáni évtől a hajléktalan emberek ajánlása alapján egy szociális munkás megkapja a Felkai Béla díjat. Nem a mennyiség a lényeg, a varázsmondat kell, lehet vicces, vagy megrázóan őszinte vagy emberi. Épp, mint amilyen ő volt.
Idén Nemes János tatabányai szociális munkás kapta a díjat.
Nem szeretné kizárólag birtokolni ezt a kitüntetést. Egyedül nem menne, mondta. Kellenek a kollégák, a csapat. Bélát nem ismerte, de nagyon büszke rá, hogy tovább viheti a szellemiségét.
Mert akárhogy is, mindig itt van velünk. Napi szinten emlegetjük, hol hangosan nevetve, hol a távolba meredve.
Drága Béla! Imádtad volna a díjátadódat. Méltó helyre került a neveddel ellátott oklevél. Gyönyörű a családod, ott voltak most is. A kedvenc dalodra táncoltunk hajnaltájt. Jó, hát nem mentünk be utána a Víggel szembeni törökhöz, meg kártyacsata sem volt, ez tény. Valami nélküled már nem az igazi.
De mind, akik ott voltunk, nagyon szeretünk. Látatlanban is.
Na menjünk, anyám – mondom magamnak most. December van, hideg. Indulunk megfogni a felénk nyújtott kezeket.