Lassan száz éven át tette meg ugyanazokat a kis mozdulatokat. „Talán kilencven fok” – gondolta, mert látott már szebb napokat is a mostaninál. Volt idő, amikor sokat tanult…
Először gyerekszobába nyílott. Egy kedves kislány volt a társa, szőke fürtjeire sütött a nap az ablakon át. Virágok nyíltak a párkányon nyáron, és mindig finom illat volt a levegőben. Ó, hogy szerette nézni, amikor öltözött! Azok a kedves csipkék és frissenvasalt fodrok! A kislány kacaja ma is fülében csengett, és maga előtt látta a színes szalagokat, ahogy libbentek, mikor boldogan forgott a nagy tükör előtt. Aztán szirénák sivítottak, és robbanások rázták meg a falakat. Téglák hullottak, és üvegszilánkok repültek. Ő, a keményfából faragott ajtó is megsérült. A kislány, a szép szőke kislány kacaja többé nem töltötte be a szobát, apró cipői nem kopogtak többé a parkettán…
Aztán munkások jöttek. Eltakarították a mozdulatlan testeket, majd a törmeléket is. Az ajtó világtalanul hallgatta a kopácsolást, és a malteroskanál bántó, súrlódó hangját. Bugyogott a bor az üvegből, és vöröshagyma szaga terjengett a levegőben. Kis idő múlva új emberek érkeztek. Érezte testén az erős markok szorítását, a fájdalmat, ahogy lekaparták róla a megégett festéket. Később gyöngéden simogatva új ruhát kapott, majd végre körül is nézhetett. Már nem látta a társait, a többi szobára nyíló ajtót, de új barátja lett, aki beengedte az érkező lakókat.
Fiatalasszony lépett be kisfia kezét szorongatva. Szomorúak voltak. A nő éjszakákon át sírdogált az apró konyhában, ami valaha előszoba volt. A gyermek minden kis zajra az ajtóhoz szaladt reménykedve, majd bánatosan kullogott vissza a szobába. Évek teltek el így, míg végre be nem kopogott valaki. Éjszaka volt, s az asszony mezítláb szaladt a szobából, hogy a zaj fel ne költse alvó gyermekét. „Te vagy az, Pista?” – kérdezte a jövevényt, majd boldogan ölelte magához, és csókolta a magas, nyiszlett alakot. A boldog éjszakát egész estét betöltő mesék követték csatákról, melyekről sohasem derült ki az ajtó számára, miért történhettek meg, vagy hogy ki volt a győztes. A történetekben mindig halottak hevertek szerte, jajgatás volt, füst és tűz, meg tankok és alakzatban szálló repülők…
Egyszer aztán, hosszú évek múlva elment a család, és fiatal pár költözött a helyükre. Éjszakára mindig becsukták az ajtót, és halk sóhajok szálltak a levegőben. Hétvégén húsleves illatozott, meg rántotthús, sültkrumpli és uborkasaláta. Fokhagymás! Vidám dalocskák szóltak a rádióból ebéd közben. Később éjszakákon át sírt egy kisbaba, és a férfi egyre később érkezett haza. Olyankor sör szaga áradt, meg hányásé, és gyakran csattant az ajtó a keretben. Időnként elveszítette csillogó szemét, majd újra láthatta a boldogtalanságot maga körül. Végül már csipkeruhája is foszlottan lógott zsíros ujjaktól maszatos üvege előtt.
A gyermek felnőtt, és őt csak nagyon ritkán látta. Már alig emlékezett a régi virágok illatára, amikor a két öreget elszállították a hullaházba. „Szén-monoxid” – hallotta még a tűzoltó megjegyzését, mielőtt hangosan kattant egyet.
Utoljára.
2019. szeptember, első díj
