Turi-muri

Kezdetben valának a BÁV-ruhaüzletek, (a bizik), ahol többek között a
Joint-tól kapott ruhacsomagok landoltak, mert a segélycsomagok
címzettjeinek pénzre, s nem használtruhára volt szükségük. Mi, fiatalok
– bohók és szegények, de divatozni kívánók – rendszeresen bejártunk
ezekbe, – én például VII. kerületi lévén a Rottenbiller utcaiba, avagy
a – leánykori nevén – Majakovszkij utcában lévőkbe.  Sok-sok ócskaság,
s a nem nekem valók között mindig találtam minőségit, egyedit, olcsót.
Szóval, jólöltözött tini és huszonéves voltam.
Később, külföldi útjaim során bementem  én ám a LaFayette-be, a
Harrods-ba , a Bijenkorf-ba is, – előszőr csak óvatosan, mert a
földszinti parfüm- és kozmetikai dömping és tesztlehetőségek szörnyen
csábítóak voltak.  A ruhaosztályon jól megnéztem, hogy mi a divat,
átmentem a C&A-ba meg a H&M-be és töredék áron, de a
napidíjamhoz képest nagyon sokért megvettem a divatos holmit.
„Fénykoromban” – azaz harmincasként, jó munkahellyel, lakással, férjjel
és pici gyerekkel a Római parton laktunk, – ott voltam gyesen. Volt ott
egy turkáló. Az volt a Treffpunkt, a Meeting Point, a Checkpoint
Charlie a lakótelep legkülönfélébb rangú, rendű és korú hölgyeinek. 
Egy – teológiát végzett – nő, Éva vezette. Bálahordási napon
csoportosan vártuk a libafos-színű százéves Trabantját, amely messziről
is jól látható földközeli kondenzcsíkot húzva érkezett. Aztán
kinyitottunk. Együtt hordtuk be a bálákat, bontogattuk, vágtuk
egymáshoz a darabokat, mert már szinte kívülről ismertük egymás
ízlését. Közben igen élénk társadalmi életet éltünk.
Egyvalaki kint maradt a gyerekekkel a játszótéren, aztán váltottuk az
őrszemet. A nyári napokon üdítőztünk, néha söröztünk, s ha valaki már
két bálabontásnál nem volt ott, – utánajártunk, nincs-e baja, amin
segíthetnénk.
Azon túlmenően, hogy manapság szinte minden nő beismeri, milyen jó buli
a turkálóban (mit is?) turkálni, mert az csak az aranyásók öröméhez
fogható örömenzimtermelődéshez vezet, ha talál az ember lánya egy
márkás és pillekönnyű darabot. Most én csak azért írok róla, mert
kettős élményem volt a minap.
Előszőr is egy hatalmas angol  használtruha boltban ráleltem a felső
részére annak a szoknyának, amit cca. 10 éve vettem egy minőséginek
nevezett ilyenfajta üzletben. Ünnepi, nagyon különleges flitterezésű
egyedi darab, a szoknya akkor 2.000,- Ft-ba került, ami turiszinten
drágának volt mondható, de – ahogy mondani szokták – „még ma is
szoknya”.
Illetve, fentiek szerint már komplett garnitúra.
S ahogy jövök kifelé az üzletből Újpest központjában, szembejön velem
Éva.  A tartása még királynői, arca viszont felpüffedt, tekintete pedig
olyan révedező, amit én sajtbúra-effektusnak szoktam nevezni. Azaz
érzékeled, hogy mész, nem lépsz mellé a lépcsőnek és eljutnak a hangok
is hozzád, de nem  érted, nincs közöd a körülötted lévő világhoz.
S Éván, aki mindig választékosan öltözött, akár üzletasszonyra, akár
hippi-utánérzésre vette a figurát,  – most volt egy  hosszú, teljesen
átlátszó szoknya, s alatta egy sortnyi átlátszatlan bélés, – túl az
ötvenen.
Elkerült. Háromszor fordultam vissza, és akartam megszólítani, és
ugyenennyiszer meggondoltam magam. Emlékszem még arra a – nem túl régi 
– időre,  amikor ha megláttam egy régi ismerőst közeledni – átmentem a
túloldalra, de minimum lehajtott fejjel, a házfalakhoz súrolódva
igyekeztem kikerülni az illető látóköréből.
Csak azt éreztem, hogy nem vállalhatom akkori magamat a régi életem tanúja előtt.
Úgy éreztem, Éva sem örülne nekem.
Éva, ne haragudj, ha rosszul döntöttem !

0