Nem bízom rád, hiába kéred.
Túl fiatal vagy, te még nem érted.
Ne hívj! Ne sírj!
Nem hat meg könnyed, sem az ígéret,
Aggódom értünk. Aggódom érted.
Elvesztenél. Elvesztenélek.
Nem mondom el, hordom magamban,
Elrejtem bárgyú félszavakban;
Tekinteted kerülő szememben,
Feléd kinyúló, görcsös kezemben.
Homlokom
Árnyék-barázdált ráncán,
Borostáimra
Őszült fény táncán:
Jaj nekem, mit vétettem,
Hozzád túl korán születtem!
Nem voltál még, – én régen éltem,
Lázadtam, tettem, folyton égtem,
Az ördöggel is köntöst cseréltem,
S csak néha-néha sejtettem, féltem…
Mindig is a Napot akartam, –
És mennyi mindent megtagadtam!
Szerettem, csaltam, megcsalattam,
főnixként tűzbe, lángba haltam,
S látod, élek!
Mert feledni gyáván megtanultam.
Most jöttél te,
– Késői ajándék.
Öregszem. Hiába már a szándék
Fiatal létedhez igazulni,
Csillagod lenni, egedre gyúlni,
Miattad földre, pokolra hullni.
Bennem már túl sok az ál, a talmi…
Hát nem mondom el, mert joggal félek:
Megvetnél érte.
– Úgy én is megvetnélek,
Mert hogy jössz te ahhoz,
Hogy ily kurtán ítélj!
Kerülj el! Ne kérj! Szót se remélj!
Titkom, ha van, hordom magamban,
Elrejtem bárgyú félszavakban,
Homlokom ezernyi barázda ráncán,
Szívem doboló táltos-táncán.
Túl fiatal vagy. Te még nem érted,
Meglehet sejted,
Biztos, hogy érzed:
Fájsz nekem. Nyüszítek érted.
Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.
