Meséljen egy keveset a gyermekkoráról!
A szüleim Csengerben, egy aprócska faluban laktak, Debrecen közelében. Csengert azóta várossá nyilvánították, amiért én is nagyon sokat tettem, de akkor még egy igazi, hangulatos, pici falu volt, főterén az elmaradhatatlan Petőfi szoborral. Van egy csodaszép és híres református temploma, két katolikus temploma, egy zsidó temetője és egy vegyesboltja. Kenyeret a kenyérgyárban vettünk, szórakozni pedig a kultúrházba jártunk, mert az is volt Csengerben. Itt volt az én nagyapám iskolaigazgató. Sajnos nem ismerhettem, mert még a születésem előtt meghalt egy vonatbalesetben, pedig nagyon komoly, nagy tudású ember volt, tisztelte az egész falu. Matematikát és fizikát oktatott, jogot végzett, nagyszerűen hegedült, de kántortanító is, volt. A parasztbácsikból kórust szervezett, a Nemzeti Színházból pedig megszerezte a Kőszívű emberi fiai példányát, és megrendezte a darabot a falu lakóival. Nekem már csak a róla szóló történetek és a könyvei maradtak. Mindig nagyon közel éreztem magamhoz, azt hiszem, sok mindent tőle örököltem.
A nagyapám az egyik évben felvett egy nagyon kedves tanító nénit, aki az első és második osztályt tanította. Gaál Magdolnának hívták. Az apukám beleszeretett, és ő lett az édesanyám.
Az 1974-es nagy árvíz után édesapám Debrecenben kapott munkát, és később odaköltözött az egész család. A csengeri ház megmaradt, mert a nagymamám nagyon ragaszkodott a földhöz, a kerthez, így a szüleim kevéske pénzéből csak egy szoba-konyhára futotta, de aztán kaptunk egy nagyobbacska lakótelepi lakást, ahol már kényelmesebben be tudtunk rendezkedni. Én akkor 12 éves voltam, és számomra Debrecen volt a világ közepe. Lenyűgözött a lüktető nagyváros, a sok ember, a színház, az opera.
Emlékszik-e arra a pillanatra, amikor eldöntötte, színésznő lesz? Vagy ez egy már korábban elkezdődött folyamat nyilvánvaló folytatása volt?
Ez a pillanat nem tetten érhető. Kezdetben nem is akartam színésznő lenni. Táncosnőnek készültem. Latabár Kálmánt még Csengerben láttam, cirkuszban Vámosorosziban voltam először, és ezek az élmények nagyon meghatározóak voltak számomra. Bár volt tévénk, eljutott hozzánk, hogy mi zajlik Budapesten, mi történik a világban, de falun az ember elsősorban a fantáziájára támaszkodik. Debrecenben minden karnyújtásnyi közelségbe került. Balett sajnos nem volt a színházban, de rajongtam az operáért, ájultan néztem Tréfás Györgyöt, Varga Magdát, és imádtam a prózai előadásokat is. A Hamletet tizenegyszer néztem meg. Elsősorban a főszereplő, Cserhalmi György miatt, de mellette volt a másik nagy kedvenc, Reviczky Gábor is. Akkor még nem is sejthettem, hogy egyszer majd egy színházban játszunk. Később megismerkedtem Cserhalmi Gyuri anyukájával, Varga Magdával, és ő tanított énekelni.
Mi lett volna a B terv, ha ez nem sikerül?
Nem tudom megmondani. Már gimnazistaként egyetemistákkal játszottam együtt az Agrártudományi Egyetem színjátszó körében, aztán felvettek Rencz Antal színházi stúdiójába, ahol egyebek között Csíkos Sándor és Pinczés István tanított. Oda járt Szarvas József, Csuja Imre, és Varga Mari is. Erős műhely volt, sokan közülünk ma is a pályán vannak. Én is onnan felvételiztem a Színművészetire.
Érettségi után rögtön felvételt nyert a Színművészeti Főiskola színész szakára. Emlékezetes évek voltak ezek?
Az a négy év életem legmeghatározóbb időszaka volt, kiváló művészekkel, nagyszerű tanárokkal és diáktársakkal hozott össze a sors. Sokan közülük sajnos már nem élnek. Horvai Istvántól, Kapás Dezsőtől rengeteget tanultam, de ott ismerkedtem meg szerelmetes első férjemmel, Kaszás Attilával is. Ha arra gondolok, kik a legfontosabb emberek az életemben, a családtagjaimon és a tanáraimon kívül mindenképpen az osztálytársaimat kell említenem. A Méhes Lászlóval, Rátóti Zoltánnal, Bardóczy Attilával, és Töreky Zsuzsával együtt töltött évek nagyon sokat jelentenek nekem.
Ha jól tudom, a főiskola padjaiból egyenesen a Vígszínházba került, ahol immáron három évtizede tevékenykedik. Mit jelentett ez Önnek akkor? És mit jelent ma?
Elmondhatatlanul jó volt akkor a társulat, kiváló művészekkel dolgozhattam együtt. Az eltelt harminc év alatt sok mindent láttam, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, és ma már nagyon sokat tudok erről a színházról. Órákig tudnám mesélni a felejthetetlen történeket. Ha az ember harminc évet eltölt egy helyen, egy idő után mindenkit ismer, mindent tud, mindenkihez kötődik, és ha valaki elmegy, azt komoly veszteségként éli meg. Furcsa ez, de hídnak érzem magam több generáció között. Ha ránézek a Víg mostani társulatának fiatal tagjaira, mindig eszembe jut, hogy én még ismertem Ruttkai Évát, akit ők már játszani se láthattak. Számukra ez az isteni tehetségű színésznő egy legenda, egy fénykép a falamon, akinek nagyságát néhány felvétel őrzi csupán. Tudom, hogy egyszer mindannyian fényképek leszünk, de boldog vagyok, hogy a Vígszínházban most is van jónéhány olyan nagy formátumú művész, akivel együtt dolgozni boldogító, felemelő, és egyszer mindenki számára emlékezetes lesz
A nevét ma már olyan titulusok követik , mint Kossuth- és Jászai Mari díjas színésznő, színházi rendező, érdemes művész, színházigazgató. Gondolt-e tizenéves fejjel arra, hogy így alakulhat majd az élete? Hogyan képzelte el egyáltalán színházi jövőjét?
Az ember nem úgy indul neki a színművészetinek, hogy Kossuth-díjas akar lenni. Az a vágy fűti, hogy jó legyen, és izgalmas feladatokat kapjon. Nekem sok minden megadatott, és őszintén remélem, hogy vár még rám néhány elismerés.
Hogy került be a rendezés az életébe?
A főiskolán mindig irányító szerepet játszottam, de elég sok osztálytársam mutatott az enyémhez hasonló kreativitást. Ha Méhes Lacinak jutott eszébe valami, akkor ő irányított, ha Rátóti Zolinak, akkor ő, de Töreky Zsuzsa is tudna színészeket mozgatni, mert ugyanazokat az impulzusokat kapta, mint mi mindannyian. Minket úgy neveltek, hogy minden szerepben helyt kell állni. A főiskolán sok hatás ért bennünket, komoly tanáregyéniségek sora tanított, és megtanultuk kifejezni magunkat színészként és rendezőként egyaránt.
Van ideje, lehetősége néha kicsit megállni?
Nem tudom, mit nevezünk megállásnak. Gondolkodni szoktam, és persze, néha pihenek is, de úgy, hogy olyankor csinálok valami mást. Az aktivitás a lételemem. Nem tudok tétlen lenni. A munkatársaim és a barátaim rengeteg erőt adnak, és az is nagyon jó érzés, hogy az édesanyám a mai napig mellett van. Sokszor főz nekem, beszalad a színházba és behozza, mert még mindig szereti, ha kényeztethet, nekem pedig jól esik a törődés. De attól is feltöltődöm, ha látok egy jó előadást, ha kiváló szakemberekkel beszélgethetek, mert szeretem a fürge észjárású, okos embereket, és mindig felvillanyoz, ha különleges szellemi erőtérbe kerülök. Jó hatással van rám az inspiratív közeg.
Sokat tevékenykedett az ország határain kívül is, milyen volt megtapasztalni az ottani létet? Nem gondolt soha arra, hogy elmenjen innen?
Sok időt töltöttem más országokban, sokat utaztam, és gyakran rendeztem is az ország határain kívül, de nem tudom elképzelni az életemet máshol. Ahogyan a Padlás című darabunk sokat idézett mondata szól: „Nekem itt van dolgom.”
Amiatt kérdezem, mert aktuális probléma ez most Magyarországon: tevékenységi területtől függetlenül sokan gondolják, innen menni kell. Ön hogyan látja a magyar kultúra, színház jövőjét? Milyen lehetőségei vannak egy fiatal pályakezdőnek?
Nem könnyű ma pályakezdőnek lenni, sőt, talán sokkal nehezebb, mint amikor mi indultunk, de szerencsére a tehetség most is megmutatkozik. Telekes Péter, a Vígszínház fiatal színésze nemrég Junior Prima-díjat kapott, és tavaly két másik színészünk, Bata Éva és Józan László részesült ugyanebben az elismerésben. Nagyon sok nehézséggel kell szembenéznünk, de véleményem szerint egy ekkora intézmény élén nem keseregni, hanem tenni kell, azzal többre megyünk. Büszke vagyok arra, hogy a Vígszínház számos fiatal művésznek biztosít bemutatkozási, bizonyítási lehetőséget. Azt gondolom, hogy ha a saját területén mindenki megtenné a magáét, vigyázna a gyengékre és óvná a fiatalokat, gyorsabban haladnánk előre.
Határozott, energikus, fáradhatatlan nőnek tűnik kívülről. Vannak emögött válságok, nehezebb periódusok? Volt-e már olyan mélypont az életében, amiből úgy érezte, nagyon nehéz lesz kilábalni?
Mindenkinél adódnak nehéz helyzetek, én sem vagyok kivétel. Veszítettem el számomra fontos embereket, voltak mélypontok az életemben, és ha visszanézek, azt mondhatom, mindig a munkám segített a kilábalásban. Szenvedélyesen szeretek dolgozni, és bele tudok temetkezni annyira, hogy szinte megszűnik a külvilág, csak a feladatra koncentrálok, eggyé válok vele. Nem mondhatok mást, muszáj dolgozni. Ha nincs mit, ha nehéz megtalálni, akkor is. Nem szabad feladni. Keresni kell egy olyan elfoglaltságot, amiben örömét leli az ember, amitől boldog lehet, vagy legalább egy időre elfeledheti mindazt, ami nyomasztja. Így lehet erőt meríteni a következő naphoz.
