János ült a sziget partján és a fodrozódó vizet bámulta. Nekikeseredve gondolta végig az életét, haragudott mindenre és mindenkire, de legfőképpen magára s az egész világra. Régóta élt már magányos hajléktalanként, se barátok, se család. Voltak ugyan gyermekei, de már régen megszakított velük minden kapcsolatot. Azon gondolkodott hogyan is juthatott el idáig. Egy középosztálybeli családba született Ratko-gyermekként. Apja katona, anyja orvos volt.
Édesapja soha nem szerette, úgy vélte hogy miatta kellett feladnia sport karrierjét. Édesanyja pedig a sok munkája mellet a háztartást is vezetve nem tudott vele eleget foglalkozni. Gyermekkorában sokat költözködtek egyik helyőrségből a másikba, így aztán nem igazán tudott barátságokat kialakítani. Igazi barátai csak a könyvek voltak. Sokat olvasott a könyvek történeteit sajátjaként élte át és mesélte őket, Élénk képzeletével színesítve azokat. Társai a meséi miatt hazudósnak tartották és így még magányosabbá vált.
Az iskolái elvégzése után a Házasságba menekült, családra vágyott. Gyorsan rájött, hogy nem az igazit találta meg egy év sem telt bele és már el is vált.
Jött az újabb házasság melyben egy gyönyörű kislánnyal ajándékozta meg a párja. A kislány még óvodás volt amikor a rák elragadta párját.
Gyermeke a nagyszülőkhöz került, ő pedig bánatában inni kezdett. Majd jött egy másik nő egy újabb házasság, és ezúttal egy kisfiú. Majd jött egy házibarát és tönkrement ez a házasság is. A kisfiú az édesanyánál maradt ö pedig ismét inni kezdett. Fel élte mindenét hajléktalanná vált az utcán és a pályaudvarokon tengette életét. Ha sikerült neki munkát találnia akkor beköltözött valamelyik albérlők szállodájába vagy egy hajléktalanszállóra. Hosszú idő telt már el így, családjáról már szinte semmit nem tud. Igaz eleinte még meg-megleste őket vigyázva, hogy ne vegyék észre, mert szégyellte előttük az állapotát. Így tudta meg azt is hogy lánya sikeresen lediplomázott, hogy fia összeköltözött egy csinos kislánnyal és hogy édesapja már meghalt. Hogy édesanyja nyugdíjasan egyedül tengeti az életét. A kor felette is eljárt, egyre fáradtabbnak érezte már magát. Az életét egyre reménytelennek és kilátástalannak találta. Itt a Duna partján azon gondolkodott, hogy véget vet az egésznek. Mert hiába van itt a tavasz, az ő szívében már örökké tél marad. Egyszer csak egy gyermek hangjára figyelt fel, annyira el volt telve bánatával, hogy nem is vette észre mikor került oda.
– Bácsi szomorú vagy? – Kérdezte csengő hangján majd választ nem is várva folytatta – Ne bánkódj, az nem jó, hiszen olyan szép nap van. Hallgasd hogyan csiripelnek a madarak. Tudod én is voltam szomorú mikor meghalt a mamám, de a papa elmagyarázta, hogy ő most az égből figyel engem, s hogy onnan vigyáz rám. Tudod sokszor hiányzik, de olyankor felnézek a napba és rá mosolygok. S a gyermek csak mondta-mondta a mondókáját és nyüzsgött János körül. Ő a meglepetéstől meg sem tudott szólalni Egyszer csak egy idősebb hölgy szava szakította félbe a kis bölcs szavait. – Jancsika ne zavard a bácsit, gyere menjünk, vár a papa. Kérem ne haragudjon a gyerekre ha megzavarta tudja milyenek mindenbe bele kotnyeleskednek, de nem akarnak rosszat csak még nem tudják hogy másokat zavarhatnak számukra ők a világ közepe. Nem történt semmi – mondta és hosszú idő óta először elmosolyodott és rákacsintott a kicsire.
A kis Jancsika és a nagyi elmentek, János pedig elgondolkodott a kis bölcs szavain. Felnézett a napba és elmosolyodott ismét. Felállt és elment keresett egy Telefon fülkét. Megtette azt amit már régen megkellett volna, felhívta az édesanyját. Azóta vele él, sokszor elgondolkodott a gyermek szavain és ki-ki járt a szigetre hátha ismét összefut vele de nem látta többé. Megszerette volna neki köszönni, hogy kiragadta a reménytelenségből és erőt adott neki újra kezdeni.
De csak a napba tudott belemosolyogni.
