481. szám Interjú

“Segíteni a körülöttünk élő nincsteleneken: emberi kötelesség” – baráti beszélgetés Donáth László, evangélikus lelkésszel

By


2012. október 2-a, kedd van, délután fél hat tájban. Zuhog az eső, mintha dézsából öntenék, esernyőm pajzsként szegül szembe a szélfújással. A HÉV-megállótól egy panel lakótelep sétányán vezet az utam, mígnem a környezet hangulatával vitázó templomkert mellmagasságú téglakerítésébe illesztett kapuhoz érek. Épp, mikor megnyomom a kapucsengőt, eláll az eső, egy hölgy kísér a szoborparkon át, mondja, a lelkész úr éppen egy értekezleten tárgyal. Telefonál, bejelenti jöttömet, majd kávéval kínál. Amíg készül, beszélgetünk: megtudom, hogy a templom mögötti idősek otthonának jelenleg nyolcvannál is több lakója van. A lelkész úr láthatólag sietve érkezik, menten átkalauzol a tekintélyes méretű modern épületbe, közli, hogy mindössze, húsz-huszonöt perce van. Némi ide-oda vándorlással keresünk egy háttérzajtól mentesebb helyet, letelepszünk.

Ennek az intézménynek mi a neve?
Gaudiopolis Békásmegyeri Evangélikus Szeretetház.

A magam részéről olyan kérdéssort szeretnék feltenni, illetve beszélgetni róluk veled – sőt a pontosabb kifejezés: párbeszédre törekedni –, amelyet óhatatlanul meghatároz a te sokrétű tevékenységed: egyrészt a lelkészi tevékenység, másrészt a politikai beállítódásod, a politikusi tevékenység, harmadrészt pedig maga az alap, a személyiséged. Kit kérdezzek? Hogyan tudom ezeket egybefoglalni, ha felteszem azt a kérdést, hogy ha a hajléktalanság jelenségével találkozol mai társadalmunkban, téged melyik oldalról, miként érint?
A hajléktalanságnak csak két oldala van: az egyiken az az ember áll, akinek nincs hol lehajtania a fejét, akinek nincs otthona, aki ki van szolgáltatva az idő mindenfajta viszontagságának és mindenféle testi nyomorúságnak, az éhségnek, szomjúságnak, mindenféle ember zaklatásának, a hatóságoknak. A másik oldalon levő viszont mindezzel rendelkezik, és nincs kiszolgáltatva semmiféle olyan erőnek, amely a hajléktalan ember létét, egészségét, emberségét fenyegeti.
Az, hogy ki milyen módon érzékeny a hajléktalanságra, nyilván jelentős mértékben attól is függ, hogyan vélekedik az emberről. Én azt gondolom, az a tény, hogy mindenki védtelenül, mindenfajta rossznak, támadásnak kiszolgáltatva jön a világra, és végül is minden nélkül távozik belőle, nyilvánvalóvá teszi az emberi élet ideiglenességét, vagy ha tetszik, sajátos antropológiai hajléktalanságát. Ez a világ nem az, és nem olyan, amiben bárkinek maradandó városa, maradandó háza, maradandó teste, maradandó javai lennének. Az ideiglenesen pedig osztozni, az ideiglenesben feudálissá lenni, ez valóban kinek-kinek a személyiségétől, emberségétől függ.
Jelentős mértékben azt tapasztalom, hogy alig-alig feltárható vagy kideríthető, hogy ki miért érzékeny vagy érzéketlen a hajléktalan emberek sorsa, a hajléktalanság problémája iránt.

Antropológiai általánosítás magaslatába emelted a kérdést; ez juttatja eszembe azt a szinte szlogenné vált, már nem tudom kitől származó kijelentést, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.
Ezt Tamási Áron mondja, mintegy megválaszolni akarva az emberi élet értelmét, célját. Van ebben igazság, de – otthon lenni akkor is lehet, ha az ember hajléktalan. És nem feltétlenül van otthon a világban az, aki palotában lakik.

Tehát paradox a jelenség. Te személy szerint ismered a Fedél Nélkül-t, az újságot? Szoktad vásárolni?
Igen. Van nekem egy nagyon derék emberem a „Fehér ház” előtt, már évek óta ott áll, télen-nyáron, az oszlopok közötti nyilvános helyen, annak idején tőle… És akkor is adok az árusnak valamennyi pénzt, ha az a példány már megvan, mert fontosnak tartom, hogy a lap megjelenjék, fontosnak tartom, hogy azok az emberek, akik ezt komolyan veszik, készítik, igenis kapjanak dotációt, amennyit csak lehet.

Azt mondod, hogy fontosnak tartod, hogy a lap megjelenjen. Ezzel szemben – igaz, a lap minden pert megnyert ez ügyben –, áll az a nézet, hogy a lap nem egyéb, mint a koldulás eszköze.
Ez hülyeség. A koldulásnak bármi lehet az eszköze, és még csak hajléktalannak sem kell lenni hozzá. Teljesen nyilvánvaló, hogy a legtöbb embernek, aki ezt az újságot terjeszti, annak az égvilágon, a kezében lévő néhány példányon kívül, nincs semmije. Egy olyan világban, ahol minden áru, és minden az árucserén, a piacon dől el, más dolog az embernek kinyújtania a kezét, és alamizsnát kérni, és más, hogy az ember árut kínál, és érte felárat remél.

És olvasod is a lapot?
Persze. Én világéletemben minden nyomtatott betűt elolvastam; a plakátoktól a gyógyszerek használati tájékoztatóin keresztül az ételreceptekig. Ez részben abból származik, hogy magam is író és lapcsináló ember vagyok.

Bibliofil és grafomán.
Bibliofil és grafomán, igen. Mind a kettő.

Egy jelenséget szeretnék megemlíteni – ezt inkább mesélem, mint kérdés formájában teszem föl. Akiről szó van, maga mesélte egy kórteremben: 18 éve él az utcán, tehát majdnem a rendszerváltás óta hajléktalan. Az ő túlélési technikája, mondhatni specialitása, egyszersmind megélhetési terepe, amiként ezt a kórházban magam is figyelemmel kísérhettem, a vallás. Maga is templomjáró ember lévén olyan hívőket keresett és kerített maga köré, akikben megvan a hittársakkal való empátia, szolidaritás és nem utolsó sorban az irgalom. Egy tranzakciója tanújaként állítom, hogy alig egy perc alatt, melybe záróaktusként még egy rövid közös imádkozás is belefért: „keresett” 500 forintot. Nem kevés számú „hittársai” pár nap alatt élelemmel, ruhaneművel látták el, maximum öt-tíz perces látogatásaik során. Félreértés ne essék, civil hívőkről, nem valamely szeretetszolgálat munkatársairól van szó. Tehát ez esetben maga a vallás, pontosabban a vallásos, hívő ember hitbéli erénye válik a másik termelőeszközévé, minimális befektetéssel, „munkával”– haszonszerzés forrásává.
Hm! – Persze.

Másfelől, nem tudom, hogy tapasztaltad-e, a hajléktalanság a médián keresztül, kezd egyre inkább a szórakoztatóipar részévé válni. Három példát mondanék; az egyik, hogy egy fiatal sztárjelölt – helyeselhető indíttatásból fakadóan, tiltakozásul a pazarlás ellen – kijelentette valamelyik bulvárlapban, hogy – idézem –: szívesen kipróbálná a „kukakosztot”. A másik, valóban felkavaró képsor, egy kamaszok által készített amatőr videofelvétel bejátszása az egyik kereskedelmi csatorna bulvárműsorában, mely szerint az egyik hajléktalan, némi pénzért cserébe agyba-főbe veri vétlen és értetlen, nyilván „honoráriumot” is nélkülöző sorstársát. A harmadik példa forrása szintén a bulvár vidékéről származik: két ‘európai’ televíziós személyiség – orvosi beavatkozás és felügyelet mellett – élő adásban eszik egymás húsából. Kérdésem az, hogy elképzelhetőnek tartod-e, hogy a szórakoztatóipar integrálja a hajléktalanság nyomorúságát, akár a  „nézettségi grafikon” emelője gyanánt?
Nézd, a szórakoztatóipar azt tesz, amit akar. Bármikor, bármit megtehet. A római császárok cirkuszától fogva lényegéhez tartozik, hogy azt, amivel az emberek figyelmét le tudja kötni, amivel a pénzét meg tudja szerezni, azt igénybe veszi. Számomra ez éppúgy ízléstelen és méltatlan, mint a te számodra, de természetesen sem te, sem én nem a szórakoztatóiparban és nem ebből az iparból élünk. Az én számomra ugyanaz a végeredmény: nem az a néhány szegény, nyomorult ember a felelős azért, aki ebben a dologban részt vesz, hanem azok, akik ezzel visszaélnek, a saját maguk haszna érdekében.

A további jelenség, hogy a társadalmi munkamegosztásban kialakult az a sztenderd, rigid hivatkozás, hogy „nem az én dolgom”. Ami nagyon sok esetben nem egyéb, mint a közöny, a hárítás és ürügyei betonszürke formája, a szenvtelenség önigazolása. Mert hiszen kialakult egyfajta közigazgatási rend, egyfajta államrend, egyfajta jogrend, amelynek alapján bizonyos területeket, például az idősek ellátását, a szülések lebonyolítását, a halotti szertartásokat törvények, szabályok, rendeletek, azaz ezek intézményei szabályozzák. Ebből fakadóan háborítatlanul el lehet fordulni bizonyos jelenségektől, mondván, hogy ez az állam dolga, vagy x, y köz- – közösséget szolgáló –  intézmény dolga, hajléktalanügyben pedig a szociális ellátórendszer vagy éppen a karitatív szervezetek küldetése és feladata. Nem tudom, kinek a könyve, melynek a címét idézem: „A restség a jóra”, ami ráadásul jogosnak tekintett önfelmentéssel párosul. Fel lehet-e ezt a közönyt valami módon rázni?
Valószínűleg nem lehet mást tenni, mint hogy az ember ezzel szembeszáll. Kicsi az az eszköztár és azok a lehetőségek, amelyekkel egyáltalán rendelkezik. Illúzióim nincsenek. Egy olyan országban, ahol relatív jólét van, ez lényegesen könnyebben megvalósítható, mint egy olyan országban, ahol a közpolitikának állandó eszköze a szorongattatás, a megélhetés elvesztésével való riogatás, az egyik szegény kijátszása a másik szegénnyel szemben. Én azt gondolom, Magyarországon nem az a legnagyobb baj, hogy vannak szegények, és vannak nagyon szegények vagy éppen teljesen nincstelen emberek, hanem az, hogy ennek a populációnak a sorsa mindig csak valami aktuális politikai játszma illusztrációjaként kerül elő, nem pedig a társadalmi léptékű felelősségvállalás kialakításában. Tudniillik teljesen mindegy, hogy hány ember szegény. A mi emberi kötelességünk a mindig konkrétan jelen lévő, az éppen látóterünkben lévő szegényeken, nincsteleneken való segítés.

Történt azért, az elmúlt harminc esztendőre tekintve – tehát a rendszerváltozást megelőző évtizedet is belefoglalva – egyfajta elmozdulás. Korábban, az úgynevezett „puha diktatúra” idején egyáltalán a szegénység tényének a beismerését is tilalom sújtotta, és itt érdemes megjegyezni, hogy ezzel szembeszálltak a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) körül szerveződő ellenzéki értelmiség tagjai, valamint az illegalitásban, xeroxon terjesztett ellenzéki politikai szamizdatirodalom alkotói. Ehhez képest ma ott tartunk, hogy a hajléktalanság duzzadó jelenségéről – amely nyilvánvaló élettény és közügy, vagy azzá kellene lennie – és kétségtelenül súlyos, megoldhatatlannak tűnő problematikájáról beszélgetünk.
Téged én huszonöt éve ismerlek – ezért is zajlik közöttünk tegeződő stílusban a beszélgetés –, és egy több – ha tetszik: „poliidentitású”- embernek tartalak, tudniillik felmenőid között van zsidó, te magad evangélikus lelkész és baloldali érzületű politizáló ember vagy.

Teológiai eszmélődésemet, s persze jelentős mértékben liberális politikai gondolkodásomat is befolyásolták ezek a tények. Ugyanakkor természetesen minden embernek egy identitása van, akinek mégsem, az valószínűleg tudatzavarossá, diffúz személyiségűvé, megosztó gondolkodású emberré válik, de az a pszichiátria és nem a személyiséglélektan körébe tartozik, ha lehet ilyen leegyszerűsítve fogalmaznom. Ezek a „ráfogások” – Ady szép szavával –, az önmeghatározó igyekezet, illetve a tények, a valóság mindig eltér egymástól. Természetesen mind igaz, amit itt említettél, de mind rész szerint való. Mindegyik teljes, de egyik sem a teljesség. Ezek a tények – evangélikus lelkész voltom, illegális kommunista és politikus forradalmár apám, apai nagyszüleim zsidó és anyai nagyszüleim erdélyi szász evangélikus vallásossága – éppúgy szerepet játszik gondolkodásomban, és fundamentuma cselekvéseimnek, mint amennyire személyes élettörténetem eseményei és azokhoz kapcsolódó reflexióim: tanulmányaim, teológiai gondolkodásom, kiábrándulásom tizenkilenc évszázad sok tekintetben hasznavehetetlenné vált dogmatikájából, az egyházak önigazoló tevékenységéből. Azt vallom, az embernek felszabadítóvá kell lennie a másik javára és segítségére. A világ megváltásának terhe, felelőssége sem politikai, sem gazdasági, sem személyes, sem kollektív értelemben nem terhel engem, a másik ember java, jussa azonban igen. Ezért tartom én számon közvetlen mestereim között Dietrich Bonhoeffer berlini német lelkészt, evangélikus teológust, aki sógora vonzásába kerülve részt vett a Hitler-ellenes összeesküvésben. Hans von Dohnányiról van szó, Dohányi Ernő fiáról és a későbbi hamburgi polgármester édesapjáról. Mindkettőjüket mint az összeesküvés aktív résztvevőjét kivégzik 1945 áprilisában. Ugyanebbe a körbe tartozik Sztehlo Gábor evangélikus lelkész is, akinek Vígh Tamás által készített szobrát ami gyülekezetünk, a csillaghegyi evangélikus gyülekezet állította fel a Deák téren, sok-sok segítség igénybevételével. Nyilvánvalóvá akartuk tenni, ott, a város kellős közepén, hogy – ha van értelme az evangélikus lelkészi hivatásnak – az az élet mentésében áll. Sztehlo Gábor 1944-45-ben ezerötszáz zsidó gyereket és ötszáz felnőttet mentett meg. Igenis azt gondolom, a világ, a társadalom igazságtalanságaival szembe kell szállni. Ez nem szabadon választott gyakorlat, nem unaloműzés, nem szabadidőnk kitöltése, hanem emberségünkből, ember mivoltunkból következő döntés, morális követelmény.
Ezzel kezdtük: ez a világ nem állandó és nem örök, vendégek vagyunk a földön, sőt vendégek vagyunk a saját testünkben is. Az ember ideiglenes, sebezhető és kiszolgáltatott mindannak, ami körülveszi. Nem az a feladatunk, hogy valamivel – mondjuk a hajléktalanok elzavarásával a közterekről – elhitessük magunkkal és a másikkal, hogy ez mégsem így van. Sokkal inkább az, hogy – komolyan véve a magunk ideiglenességét, törékenységét és sebezhetőségét – valamiképpen enyhítsük a másik sebezhetőségét és törékenységét. Ez pedig nem egyszerűen baloldali érzületet jelent, hanem olyan politika munkálását, amelynek legfontosabb eleme a participáció: a részvétel a másik életében és a másik részeltetése mindabból, amit én a saját életemben értéknek tartok.

E gondolatmenetre figyelve, ehhez szorosan kapcsolódva jutott eszembe Heller Ágnes megfogalmazása az etikai felelősségvállalásról, mely szerint – csak hozzávetőleg pontos az idézet –: „involválódni a másik ember sorsában”. Túllépjük azonban szorosra szabott időnket, letelt a huszonöt perc – ezért csak villámkérdésként teszem föl: hallottál-e az AVM (A Város Mindenkié) mozgalomról?
Igen, és rokonszenvvel figyelem tevékenységüket.

***


Amikor becsukódik mögöttem a kapu, mintha csak a kattanásra várt volna, újra zuhogni kezd az eső, mintha dézsából öntenék, csak éppen ellenkező irányból fú a szél. Esernyőm pajzsát nekiszegezve baktatok a panelrengeteg tócsákkal, zubogókkal teli sétányán a HÉV (Helyi Érdekű Vasút) állomása felé.

Val Morg


You may also like