Dél múlt, október 5-én, betöltötte tisztjét, mereng a harang; ülünk egy kerek asztal mellett. „Interjút” készíteni találkoztunk, amelynek pontosabb kifejezése, évtizedes ismeretség után, hogy amibe belefogunk, baráti beszélgetés, párbeszéd. Egy idézettel kezdem, és majd ennek ága-bogán haladnánk tovább.
A legutóbbi kötet, amelynek ott lehettem a bemutatóján: Ted Hughes Prométheusz a sziklán című versciklusának kétnyelvű, fotókkal illusztrált kiadása. Horváth Dávid és Lázár Júlia közös munkája könyvművészeti szempontból is jelentős alkotás. Az album hátsó borítóján olvasható a következő bekezdés: „Másság-fotósként tartanak számon, mert a társadalmi deviancia felmutatása a célom – cigányokat, hajléktalanokat, betegeket, drogosokat, fogyatékosokat, az élet veszteseit fényképezem. A Bálint György-i ars poeticát így formáltam a magam képére: Felháborodom, tehát fényképezek.”
A másság fogalma mihez képest „más” a te szempontodból?
Eltérést a normálisnak tekintett megszokottól. Persze „más” az is, aki csillámokkal díszíti a körmét. De én olyan embereket fényképezek, akik kényszerűségből másképp élnek, mint amilyet szabályos életvitelnek tekint az ország lakossága, de ők szinte már magatehetetlenek, és képtelenek változtatni a sorsukon. Amikor fotózni kezdtem, abban reménykedtem, hogy segíthetek nekik. Azt gondoltam, hogy a hajléktalanok lakást kapnak, ha az újságban megjelennek a fényképeim, amelyek láthatóvá teszik, milyen lehetetlen körülmények között tengődnek, miután otthon nélkül maradtak. De ilyen fotókat a hetvenes-nyolcvanas években nem közöltek az újságok, azóta pedig rájöttem, mennyire naiv voltam, és hogy teljesen reménytelen dologra vállalkoztam.
Én azt gondolom, hogy a fotóművészet műfajai – melyek közt te szociofotósként definiálod magad – a társadalmi munkamegosztás mentén határolják körül témáikat és alkotómódszereiket. Ebben a megközelítésben centrum és periféria alakult ki. Eszerint te a perifériára szorult társadalmi rétegcsoportot választottad terepnek és témának, egyszóval: hivatásodnak. Honnan ez az attitűd?
Egész életemet a sajtóban töltöttem: fotóriporterként jártam az országot, és közben nagyon sokféle embert életközelből megismertem. Köztük olyanokat, akik sürgős társadalmi segítségre szorultak volna, de nem törődött velük senki. Azért kezdtem őket fényképezni, mert megsajnáltam őket, s reméltem, hogy ezzel segíthetek nekik. Ez a késztetés velünk születik, Ha az utcán a szemünk láttára elesik valaki, ki hogyan reagál? Sokan közömbösen továbbmennek. Én ösztönösen odaugrom és fölsegítem.
Ezek a „nyomor-fotóim” azonban nem nagyon jelenhettek meg az újságban, mert a szocializmus alatt hivatalosan nem létezett a szegénység.
Akkor ez a terület tiltott zóna volt; nemcsak a tényleges valóságot feltáró szociográfia szorult háttérbe, de maga a szociológia is burzsoá tudománynak számított.
Nekem mégis megjelentek ezek a fotóim, ha nem is a sajtóban, hanem kiállításokon, sőt könyvalakban is, egy fotó-monográfia sorozatban. A Magyarország felfedezése sorozatban több kötetben is szerepeltek a szociofotóim, talán az utolsó volt 1992-ben a Szabadulás a félelemtől című közös könyvünk Bálint B. Andrással, amely úgy született, hogy vallási kisközösségeket jártunk végig, s nyilvánvalóvá tettük az addigi tabu-témákat. Korábban, még az „átkos” éveiben volt a Műcsarnokban egy ötrészes fotó-szociológiai sorozat, melyet Pilaszanovich Irén szerkesztett – a szegénységről, az öregségről, a kiszolgáltatottságról, a halálról. Ezek akkoriban még tiltott témáknak számítottak.
Ez a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) alakulásával egyidejű jelenség, Solt Ottíliával az élén, Demszky Gáborral, Petri Györggyel, sőt Donáth Lászlóval, többek közt. Immár két dedikált kötetem van tőled; az elsőt pontosan tíz évvel ezelőtt adtad. Annak idején az volt a vesszőparipám, ami ma is, hogy a társadalmi felelősségvállalás szocializációja létfontosságú az ügy és a szocio-esztétikai nevelés előmenetele érdekében. Azóta úgy szoktunk hozzá az utcán kéregető koldusok, hajléktalanok, munkanélküliek, drogosok jelenlétéhez, mint ahogy a televízió hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy a filmeket a reklám felszeleteli. A magyar, és nemcsak a magyar történelem különböző szakaszaiban mintegy idomították a szemet, hogy mit vegyen, vagy ne vegyen észre, mit lásson, esetleg szemléljen meg. Szemet hunyunk, vagy még drasztikusabban, elfordítjuk a fejünket , ha már más útvonalat nem választhatunk. Te pedig éppen ezeket fényképezed, és visszautalva arra, amit mondtál, a felháborodás mellett a részvét is komoly szerepet játszik témaválasztásodban.
Hát persze. Sőt!… De van még egy összetevő. Arra mindig különösen ügyeltem, hogy a cigánytelepeken vagy a hajléktalanok között készített, esztétikailag „szép” képekeim ne a borzalmat, ne a nyomorúságot és a nyomort mutatssák be, hanem szép tekintetű embereket örökítsek meg, minden manipuláció, hamisítás nélkül. Nem naturálisan, dokumentumszerűen akarom láttatni a valóságnak az emberi aspektusát. Ezek az arcok, tekintetek kiragyognak abból a helyzetből, a nyomorból és kilátástalanságból, amelyben élnek.
Próbáld meg rekonstruálni azt a folyamatot, amikor eljutsz addig, hogy ezt le kell fényképezni.
Amikor fotografálok, észreveszem, ha valaki engem néz. Ott van nálam a fényképezőgép, magam elé tartom, tehát az illető tudhatja, mi a célom. Előfordul azonban, hogy valaki nem akar részt venni a fotózásban, gondolkodik, s egyszer csak megunja, és dühösen reagál rám, én pedig ekkor exponálok.
Tehát provokálod a fotózott személyt?
Kétségkívül van benne egy kis provokáció. De ez nem úgy történik, hogy megyek az utcán, és valakire rákattintok, hanem benne vagyok a környezetben, látható módon fényképezőgéppel a kezemben, tehát tudható, vagy legalábbis valószínű, hogy fényképezni fogok. Ezt mindenki tudja, akivel akkor és ott találkozom.
A kötetekben szereplő képeket elemezve nyilvánvaló, hogy interakcióba kerülsz a fotózott alannyal, illetőleg a fotótárggyal, vagyis a fényképezett arc, jelenet és a fényképész között létrejött valamifajta kontaktus. És mintha kiiktatódna a masinéria.
Kontaktus, igen. De az nem biztos, hogy ez egyetértést vagy beleegyezést jelent. Lehet düh, ellenkezés, gyanakvás is, amit a fotó tartalmaz. Például ez a kép úgy keletkezett, hogy mentem az utcán, kezemben a géppel, és láttam, hogy egy kisgyerek engem figyel az ablakból. Amikor látta, hogy észrevettem, sutty, behúzta a függönyt. Én megálltam, a fényképezőgépet az ablakra irányítottam és vártam, mert biztos voltam benne, hogy újra ki fog kukucskálni. Nemsokára meg is jelent az ablakban, én meg exponáltam. Ha azt mondtam volna neki, hogy húzódj vissza, azután nézz ki – soha nem lett volna ilyen kíváncsi-gyanakvó a tekintete.
Jobbára szituatív fotóid vannak…
Mi az, hogy szituatív?
Hogy valamilyen szituációt fényképezel, interakcióba lépsz alanyaiddal a fényképezés során. Vagy akcióban van, vizet vesz a kútnál, etetik az intenzíven, esetleg grimaszol a lencsébe. És azután? Mit csinálsz még a képpel? Vagy már kész?
Igen, már elkészült.
Tehát akkor eleve benne van a kompozíció a fejedben, a nézőpont, illetve maga az életvilág tartalmaz olyan kompozíciókat, amelyekre ráhangolódtál. Amikor exponálsz, egymásra talál benned a külső és belső kompozíció?
Ilyeneken, hogy kompozíció, már nem is gondolkozom; elég egy lépést tennem, és máris változik az egész. Azután hogy melyik gépet használom vagy milyen látószöget, mindez szinte már magától adódik. Ami minden esetben inspirál: a készenlét és a várakozás egy érzésre, vagy ráérzésre.
Az, hogy te ezt évtizedek óta műveled, és az ars poetica: a felháborodás, miként csatolódik vissza a kötetek, kiállítások, Balogh Rudolf-díj, sajtópublikációk után; mit vársz a hatás terén? Befolyást kívánsz gyakorolni – hogy veled együtt felháborodjanak valóságunk nyomorúságai tényeinek láttán?
Nem várom, hogy felháborodjanak, de azt mindenképpen, hogy érzelmi változást idézzenek elő a képeim.
Azt szeretném, hogy ha bemegy valaki a kiállításomra, tisztább lélekkel és érzelmekkel távozzon – katarzissal.
A kiállítás eszerint egy fekete doboz – camera obscura –, ahová bemegyek, közbevetőleg: persze már valamilyen információval rendelkezem, hozzávetőlegesen tudom, hogy mire számíthatok, esetleg meghívót kaptam, netán az alkotót és/vagy munkáit ismerem, és miután bejártam a tárlatot, ahol másulok és hasonulok – máshogy jövök ki. A katarzis fogalmát is, némiképp joggal, aspektusokra bontja a specializálódott szakirodalom. Esztétikai, pszichológiai katarzisra gondolsz?
Nemcsak. Egyszerűen azt szeretném elérni, hogy tisztább emberként, tisztább érzelmekkel és gondolatokkal távozzon a kiállításlátogató. Én legalábbis azt tartom jó tárlatnak, ahonnan tisztábban és felszabadultabban jövök ki, még akkor is, ha szinte elviselhetetlen terhet rak a vállamra, mert közben energiát, erőt is ad, hordozni.
