416. szám Riport

Saját magam akarok lenni! – interjú Somi Pannival

By

images/photoalbum/sp-kozaredit.jpgAz egyik legősibb klasszikus indiai tánc, az egyre szélesebb körben ismert Bharatanátjam magyarországi nagykövetével, Somi Pannival beszélgetünk nőiségről, táncról, testről, tudatról.

– Hogyan jutottál el az indológiáig, hogyan a bharatanátjamig?
– Nem készültem mindig táncosnak és az indiai kultúra sem érdekel zsenge gyermekkorom óta. Rendes, átlagos budai családból származom, szüleim reál tárgyakat tanító középiskolai tanárok voltak. Én is szerettem és tudtam is a matematikát, mert jó játéknak tartottam, de nem akartam egy életen át vele foglalkozni. Érdekeltek viszont a távoli népek és kultúrák, szerettem volna utazni, de ez a hetvenes évek Magyarországán elérhetetlen álom volt. Sokat olvastam, inkább néprajzi leírásokat és útikönyveket, mint irodalmat…
Középiskolás koromban még testnevelő tanárnak készültem, aztán végül mégis az ELTE mellett döntöttem. Angol-történelem szakon kezdtem, megjártam a néprajz szakot és végül az angol mellett egy indológia szakos diplomával hagytam el az egyetemet. Az indológián belül a dráma és a színház vált a szakterületemmé. Mikor végre lehetőségem nyílt kijutni Indiába egy művészeti főiskolára jelentkeztem klasszikus tánc szakra. Még ekkor sem fordult meg a fejemben, hogy majd ez a lépés teljesen megváltoztatja az életemet.
Egy tanulmányútnak indult, de az ekkor tanultak egész más irányba terelték az életemet. Először Dél-Indiában, Chennai városában tanultam a Kalakshetra Művészeti Főiskolán, majd később sok-sok újabb indiai utam során több tanártól, több stílust tanultam, bejártam Indiát, láttam szépet és csúnyát, jót és rosszat, ami mind élményként csapódott le bennem. Itthon elkezdtem fellépni és tanítani és szép lassan beletanultam a táncos életbe. 1997-óta a saját táncegyüttesemmel lépek fel. És, bár indiai táncos alapjaink vannak, nem az indiai hagyomány őrzését tartjuk fontosnak – ez legyen az indiaiak feladata. Saját, a mának szóló darabjaim létrehozásán és bemutatásán dolgozom. Sok tanítványom van, akikre barátként, félig-meddig családtagként tekintek. Nem szeretem a hierarchiát, annak egyik végén sem bírok létezni.
– Ez a  tánc bennem is felkeltette azt a mély, természetközeli női érzést, erőt, ami itt Európában,  mondhatjuk, kiveszőfélben van.
– Ez a tánc egy hagyományos Dél-indiai földműves kultúra szakrális tánca. Aki földművelésből élt, ki volt szolgáltatva a föld termékenységének. Ebből indult ki a helyi vallás is, így került a nő előtérbe, hiszen ő a termékeny.
– 1991-ben tértél haza Madraszból, s mutattad meg itthon ezt a műfajt. Milyen volt a fogadtatás?
– Én voltam a csodabogár, pedig nagyon nem szeretek az lenni. Nem járok indiai ruhában és nem maszkírozom magam indiainak. Saját magam akarok lenni. Hogy Indiával foglalkozom, a választott szakmám, természetes, hogy lelki kapcsolatom is van vele. Ez viszont nem szerepjáték. Ez nagyon fontos szó. Azt hiszem itt van a kulcs is, amit a nők esetében meg kell fogni. Szerepet a színpadon játszunk és nem az életben. Európában az egyházak kiosztották a nőkre a szerepet, melynek játszását egy életen át megkövetelték tőlük a családban és a társadalomban is. Ez lelki problémákat okozott, szembefordulást a dolgok természetével.
– Hogyan változnak tanítványaid a tánc hatására?
– Nagyon érdekes, amikor azt látom, hogy kezdik komolyan gondolni. Ha egy darab jól sikerül, olyan, mintha áldozatot mutattál volna be. Nagyon magasztos érzés. Ha valakiben megfogalmazódik a tánc tanulása során, hogy áldozatot szeretne hozni, hitelesen szeretne táncolni, hamarosan meglátom azt is, hogy a hétköznapi életben is változások történnek.
– A lágy, nőies mozdulatok hátterében kemény technikai alapok rejlenek.
– Nem véletlenül van ilyen technikája. Komoly izommunkát, figyelemösszpontosítást, helyzetfelismerést igénylő feladat. Aki ezt Indiában meg tudta csinálni, az volt a nőiesség képviselője.
– Érdekes látványt nyújt a tánccsoport összetétele: lányok, érett nők és fiatal anyák , akik  gyerekeikkel együtt vesznek részt a gyakorlásokon.
– Nekem természetes dolog az, ha a lányok szülés után hamar visszajönnek táncolni és a pici babát is elhozzák. Úgy érzem, illik is ehhez a tánchoz. Saját gyerekeim is pár hetes koruk óta a táncterem vendégei. Annak idején mindenki magával vitte a gyerekét, és ha éhes volt, megszoptatta. Modern világunkban ez már nem természetes. A szülés is a férfiak kezébe került, azt sem a nő hajtja végre, hanem az orvos. Újabban már fájdalom nélkül is, egyszerűen csak „kipaszírozzák” a babát. Pedig ez a fájdalom nagyon nagy élmény. A nők igenis képesek szülni, fontos, hogy tudatában legyenek saját erejüknek, teljességgel éljék meg azt. Amikor második gyermekem, Lilla született azt vártam, hogy ne legyen vége a fájdalomnak, tartson tovább, mert attól jön a baba. Mert ez is egy erő, amit nem utálni, hanem szeretni kell. Becsuktam a szemem és csak arra koncentráltam, hogy gyere, Lilla, most kimehetsz. Szerintem így kell szülni.
– Gyakran vádolnak túlzott emancipációval a nőiségről vallott határozott elképzeléseid miatt?
– Sokan kérdeztek már erről, és soha nem értettem, nekem ehhez mi közöm. Ha a nők egyenjogúságáról beszélünk, akkor itt eleve elfogadjuk azt, hogy a nő nem egyenjogú. Én örülök neki, hogy nő vagyok, ez egy nagy ajándék, mert egy nőnek olyan természetközeli élmények adatnak meg, melyek a férfiaknak nem. Születésénél fogva adott a saját transzcendens világához való kapcsolata, míg a férfinak ezért meg kell dolgoznia.
– Európában is nő az érdeklődés az ősi kultúrák iránt.
– Így van. Ezek a kultúrák olyan ősi elemeket tartalmaznak, melyek mindmáig jelen vannak az emberek tudatában, érzéseiben, lelkében, csak hát – különböző vallási és politikai irányzatok – igyekeztek kinevelni belőlük. Ha elveszik egy nép, egy csoport kultúráját, vallását, hagyományait, akkor már csak a nyelvét kell elvenni ahhoz, hogy megszűnjön létezni. Ezért is fontos régmúlt idők hagyományait életben tartani.
– Mennyire tekinted nehéznek a sorsod, hogy éled meg a szürke hétköznapokat?
– Nem nehéz a sorsom, vagy az is lehet, hogy nem akarom észrevenni, hogy néha egy kicsit az. Mindig hajlandó voltam dolgozni azért, hogy elérjek valamit. Nem esett soha az ölembe semmi, de ezt nem is vártam el a sorstól. Mindig elfogadom azt a helyzetet, amiben vagyok és azt próbálom megoldani. Néha annyira sűrűek a napjaim, hogy örülök, ha egy-egy napra látok előre, de van, hogy merek tervezni is. Összehasonlítgatni viszont nem szoktam. Se a saját életszakaszaimat nem hasonlítgatom egymáshoz, se más életéhez nem hasonlítom a magamét. Ez az élet az én feladatom, nekem kell megoldani.
– Van-e kapcsolatod a szegénységgel, az utcán élőkkel, hajléktalanokkal? Ismered-e a Fedél Nélkült?
– Mivel sokat jártam Indiában, nekem teljesen természetes, hogy látok utcán élő embereket. A világnak azon a felén teljes családok élnek a járdákon, vagy parkokban, sokszor csak pár centire az elhaladó autóktól. Gyerekek nőnek fel az utcán, keresgélnek a szemétkupacokban, sose járnak iskolába, és ritkán jutnak rendes ételhez és ruházathoz. Az ember, ha sok ilyen körülmények között élő embert lát, előbb-utóbb megérti, hogy mindenkin nem tud segíteni, hiába is szeretne… Indiában azonban – ellentétben Magyarországgal – télen nem fagy meg senki…
Ismerem az újságotokat is és jó kezdeményezésnek tartom, de kellene még sok-sok ilyen ötlet, ami segít azoknak, akik szeretnének segíteni magukon.
– Mit üzennél a kisembereknek, a húsosfazéktól távol lévőknek?
– Azt üzenem, semmibe ne törődjenek bele, minden helyzet átmeneti, ha annak tekintjük és akarjuk a változást. Ne adják fel még akkor se, ha teljesen reménytelennek tűnik. Kívánom, hogy legyen erejük, kitartásuk és persze szerencséjük, hogy sorsuk megváltozzék.

Réti Andrea

You may also like