Pokoli lármát csap fölöttem két szarka;
lármáznak, mint B-közép a meccsen.
Megzökken a verssor, s a bontakozó strófa
valahol középen hallhatóan reccsen,
mint az üvegcserép, amire ráléptem,
és szilánkokra pattan a talpam alatt;
éles hangjára újból összerezzen
a halkan lopakodó, kámzsás alkonyat.
Végre elül a zaj, s a füzes elcsitul,
ábrándos ágai a hűvös vízbe nyúlnak,
az álmos szürkezöld félhomályban
megriadt szárcsák sem zsinatolnak;
és leszáll az est, ködpárát fúj a szél,
a nyugvó tájban álmodik a holnap.
A vízben álló fákkal sem perel a hullám,
lassan éber álmom újra visszahull rám.
