579. szám Széppróza

Csak nyugodtan

By

Mérhetetlen felindulásomban éppen az irodám falához vágtam egy üvegpoharat, amikor is nyílt az ajtó és egy középkorú, mosolygós úriember lépett a szobámba. A szétfröccsenő üvegszilánkok beterítették a zakóját. Nyugodtan lesöpörte ruhájáról a pohármaradványokat, nyugodtan meghajolt és bemutatkozott:
– F. Szilárd vagyok, az Önök cége által meghirdetett álláspályázat kiválasztottja. Kommunikációs kapcsolattartóként fogok az Ön által vezetett osztályon dolgozni, ami – megmondom – őszinte örömmel tölt el.
– Igen… persze – mondtam –, valóban feladtunk egy ilyen tartalmú álláshirdetést. Szabad megkérdeznem, eddig mivel foglalkozott?
– Kérem, én a Kiskunsági Nemzeti Parkban lápellenőrzőként dolgoztam. Nem akarom untatni a részletekkel, az egy felelősségteljes, nagy odafigyelést és kötélidegzetet igénylő munka volt. A láp ugyanis állandóan mozog – terjeszkedik, visszahúzódik –, és az ezen a területen élő állatok megmentésének érdekében létfontosságú a láp mozgásának pontos nyomon követése. Az itt élő emberek biztonságáról nem is beszélve… Nos, ez volt az én feladatom, a nap huszonnégy órájában, akár műszeres, akár érzékszervi megfigyelések. S most, ha megbocsát, megkérdezhetem, hogy az Önök cége lényegében mivel foglalkozik?
Szemügyre vettem az előttem álló új beosztottamat: ápolt megjelenése, őszbe hajló üstöke, joviális mosolya bizalmat ébresztett bennem.
– Tegeződjünk, kérlek! – mondtam. – Nos, a mi cégünk a Pech-Impex, meglehetősen érdekes, újszerű feladatokkal foglalkozik. Az én osztályom például élő kondorkeselyűket szállít az Andokból a központi üveggyárnak. Nem is lenne ezzel semmi probléma, de mégis kissé idegesítővé vált a dolog, mert a partnerünk rendszeresen beleköt az általunk szállított keselyűk minőségébe, sőt a milyenségükbe is: kopasz nyakuk van és görbe, horgas csőrük.
– De hát a keselyűk ilyenek… – szögezte le mosolyogva Szilárd.
– Nem az a kérdés, hogy a keselyűk milyenek – néztem rá kissé ingerülten. – A kérdés az, hogy ilyennek kell-e lenniük? Milyen az autentikus keselyű? – ezt mi sem tudjuk igazán. Az üveggyár aztán meg végképp nem tudja! Nemrég például azt reklamálták, hogy a keselyűknek kemény a karmuk, és hiába áztatták három órán keresztül forró vízben, azok kemények maradtak. És a kemény karmokból kinyert alapanyag alkalmatlan minőségű üvegtáblák gyártására. Az ész megáll!
Szilárd meleg, barna szemével rám nézett:
– Csak nyugodtan! Meg fogom oldani ezt a keselyűkérdést – mondta, és bevonult irodájába.
Három nap múlva Szilárd – az általam földhöz vágott telefon csörömpölésének zaját hallva – benyitott az irodámba.
– Mi a baj? – kérdezte sztoikus nyugalommal, miközben bátorítóan rám mosolygott.
– Hogy mi a baj? Hát most azt reklamálják, hogy a keselyűk passzívan, életuntan üldögélnek naphosszat a ketrecükben, és semmiféle progresszív, optimista életérzést nem mutatnak. Ha az üveggyár dolgozói csak rájuk néznek, elmegy a kedvük az élettől is. És emiatt a gyár termelékenysége csökken, és erről mi tehetünk! Azért ez már sok! A kondorkeselyűk – legalábbis amit én tudok róluk – egész életükben az Andok kietlen hegycsúcsai felett köröznek, kilesik a még élő, de beteg álaltokat, és csak arra várnak, hogy elhulljanak. Akkor rárepülnek a dögre és belakmároznak. Hát milyen pozitív életérzés várható el ezektől a madaraktól, akik egész életükben az őket éltető halálára várnak?
– Csak nyugodtan! – tette vállamra kezét Szilárd, miközben mélyen a szemembe nézett.
– Egyszer s mindenkorra megoldjuk ezt a keselyűkérdést. Ezentúl, engedelmeddel, minden téged zaklató telefonhívásra én fogok válaszolni. Bízzál bennem!
Bíztam benne: Szilárd szakkönyveket tanulmányozott, valóságos keselyűügyi szakértő lett – igaz,  Pech-Impex a cég költségére hosszú tanulmányútra küldte az Andokba, hogy természetes élőhelyükön tanulmányozza ezeket a különleges madarakat. Mikor visszatért Dél-Amerikából sugárzó arccal, határtalan optimizmussal lépett be az irodámba:
– Főnök! A keselyűkérdésnek vége! Mindent tudok ezekről a madarakról! Ebben a témában többé semmilyen reklamációnak nincsen helye!
„Úgy legyen!” – gondoltam és kezdtem megnyugodni. Aztán néhány nap múlva, egy semmi mással össze nem téveszthető zajra kaptam fel a fejemet. A falhoz vágott telefon csörömpölése Szilárd irodájából hallatszott, így aztán vettem egy mély lélegzetet, és beléptem a dolgozószobájába. Szilárd az íróasztal sarkánál lévő széken ült, és a falhoz vágott telefon maradványaira meredt. Leültem szemben vele és óvatosan eltoltam a keze ügyéből a virágvázát és az asztali hamutartót.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Hogy mi?! – nézett rám eszelős szemekkel, miközben gondozott, ősz üstökén a hajszálak az égnek álltak. – Hát, csak annyi történt, hogy az üveggyárból most azt reklamálják, hogy két keselyű megszökött tőlük. Nem zárták be a ketrecüket, és a két madár kirepült a nyitott ablakon. És ezért mi vagyunk a hibásak, mert nem írtuk be a szállítólevelükbe, hogy a keselyű repülőmadár. Megáll az ész! –  üvöltött. Miközben mélyen a szemébe néztem, diszkréten, a tenyerem alá rejtve egy doboz nyugtatót tettem elé az asztalára.

2016 július, 2. díj

You may also like