Ott ültem Veled a félhomályban.
Azt hittem, fényt hozol az éjszakába.
Volt is részem gyönyörű napsütésben,
De újra elért a mélység sötétsége.
Ott ültem Veled a félmagányban,
De ráébredtem, bolond, ki fél magában.
Elkezdtem végtelen utamat járni,
Eltűnök, s Te nem fogsz rám találni.
A sötétség újból körülölel majd,
Ahol én járok, ott még Te is vak vagy.
Felfogtam, hogy az, ami Téged éltet,
Engem elemészt, s vár rám az enyészet.
Itt állok egy szép, új Élet kapujában,
Mindent láttam, a Poklot is megjártam.
Elmúlt már a forró, végtelen napsütés,
Elégette a szívem, koromfolt van a helyén.
Mit hagytál, mit hagytál magadból?
Fájdalmat és egy apró fényt a Napból!
