485. szám Vers

Kenyér-emlék

By

Nem láttam őt soha, de hordom
génjeimben:
arató-napszámos ember volt a nagyapám.
Egyre a más földjét vetette,
és rendre dőlt a búza kaszája nyomán.

Fizettek érte – inkább mégis liszttel,
mert a szegénynek pénz
akkor sem jutott
De volt remény, s a nagyra nőtt családban
még teknő is került,
habár csak olyan kézzel faragott.

A dagasztás nagyanyó kezének
volt a dolga
(amit ő is még a nagyanyjától tanult);
szakajtóban „felnőni” rakta polcra
s a kemencében a csutka lángja gyúlt.

Így mondták el – ez volt a múlt.

És múlt lett az is, ahogy anyám kezében
a kés keresztet rajzolt, ahányszor új kenyeret szegett,
s ahogy a vasárnapi kalácsot fonta
amikor telt rá, mikor csak lehetett.

Volt kiflivel kanyargó ifjúságom,
csak rég véget ért a tíz perc szünet;
de elkísér és túlnő a halálon
a régről jött, családi üzenet:
addig nincs baj, mert élet ez,
becsüld meg jól, fiam, a kenyeret!

Ma más világ van. Ők elmente
rendre, sorra
szakember gyártja, más kéz rakja polcra,
de megállít, amint megérint
a friss kenyér illata.
Otthon vagyok, kisfiú, unoka.

Emlékőrző, akár a családi biblia…

A vers az Imrei Pékség és a Menhely Alapítvány által kiírt művészeti pályázaton 2. díjat nyert.

Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.

You may also like