491. szám Interjú

?Ha csak irigységről lenne szó, én boldog lennék” – beszélgetés Kálid Artúrral

By
„Ha csak irigységről lenne szó, én boldog lennék”

Számomra az a legkülönlegesebb, hogy ilyen gyönyörűen beszél magyarul. Mikor, hol született?
1974-ben születtem, itt Magyarországon. Nyilván ezért van az, hogy gyönyörűen beszélek magyarul, ez az anyanyelvem.
Azt tudom, hogy az édesapja Bissau Guineából jött Magyarországra. Ő itt tanult?
Igen. Akkoriban a szocialista táborhoz tartozó országok között volt ilyen baráti kapcsolat, azok az afrikai országok, melyek a szocialista táborral barátkoztak, mint például Bissau Guinea, lehetőséget adtak a fiataloknak, hogy európai szocialista országokban tanuljanak ösztöndíjjal. Így került ő is Magyarországra, ami akkor egy nagyon jó lehetőség volt.
Mit tanult?
Gépipari technikumban tanult, ha jól tudom, hajógépészetet talán. Ebben nem vagyok biztos, de tudom, a nyugdíjazásáig a foglalkozása hajógyári mérnökszerűség volt Bissauban.
Hazájának érzi Afrikát, vagy csak rokonszenves tájnak tekinti, vagy még annak sem?
Negyvenkét éve itt élek Magyarországon, ez a hazám, egyszer voltam Afrikában, Bissauban, szerencsém volt meglátogatnom apámat feleségemmel együtt. Értelemszerűen Magyarország a hazám, itt élek, mindenem itt van, itt űzöm a hivatásomat. Ha tehetném, nyilvánvalóan sokkal sokkal gyakrabban mennék Afrikába, mert amit tapasztaltam belőle, az lenyűgöző volt, még akkor is, ha iszonyatos nagy a szegénység. Itt el sem tudja képzelni, hogy ott mekkora a szegénység. Nem tudom, hallott-e róla, de most megint polgárháborús a helyzet, tehát ráadásul az is állandóan veri őket, hogy különböző katonai csoportok újra és újra meg akarják szerezni a hatalmat. Most is  ilyen polgárháborús helyzet kellős közepén vannak. Nem tudom hazámnak tekinteni Bissau Guineát, mert az a hazája az embernek, ahol él, amilyen levegőt szív, amilyen kultúrát magába szív, amilyen nyelven beszél.
Milyen nyelven beszélnek Bissau Guineában?
Tudni kell, hogy nagyjából van ott húsz törzs, mindegyik saját nyelvvel. Apám a palanta törzshöz tartozik származásilag, beszéli is azt a nyelvet. A hivatalos nyelv a portugál, mert valaha portugál gyarmat volt. Tulajdonképpen úgy néz ki Afrika, hogy a franciák és a portugálok fölosztották egymás között az egész kontinenst. Bissau Guinea is érdekesen helyezkedik el, a fölötte lévő ország, Szenegál, francia gyarmat volt, az alatta lévő (a térkép szerint mondom, hogy alatta, vagy fölötte) szóval az megint francia gyarmat volt, Bissau Guinea meg portugál. Nem tudom, hogy járt volna jobban, de mivel így alakult, a portugál nyelvet beszélik.
Az édesanyja hány éves volt, amikor maga született?
Nagyon homályos emlékeim vannak anyámról (bocsánat de nem mondom, hogy édesanyám) nagyon keveset találkoztam vele. Fiatal volt, tizennyolc- tizenkilenc éves, mikor én születtem. Talán ezért is lehetett, hogy megijedt az anyaságtól, az anyasággal járó felelősségtől. Otthagyott a kórházban tulajdonképpen.
Hogy jutott eszébe, hogy színművészi pályára lépjen?
Ennek sok összetevője van. Nagyon sok minden játszott ebben közre. Az ember gyermekkorában nagyon sok minden után érdeklődik. Engem nagyon hamar elkapott a gépszíj a versek tekintetében. Ez nyilván köszönhető annak, hogy a magyartanáromat az általános iskolában nagyon szerettem, szerettem volna megfelelni annak a tanárnak. Ő tudta, hogy nagyon szeretek olvasni, s mondta, hogy olvassam fel ezt a verset, vagy azt a verset. Ez adta meg az első lökést talán, hogy megszerettem a verseket. Aztán volt egy filmszereplő válogatás, odajöttek az intézetbe Budapestről filmesek, mert állami gondozott gyerekekről akartak játékfilmet forgatni, azt gondolták, hogy állami gondozott gyerekek közül válogatnak szereplőket. Ezért néhányunkat lefényképeztek, meg beszélgettek velünk, aztán a budapesti válogatásra háromszáz gyerek közül egyedül engem hívtak föl. Akkor szenzáció volt, hogy esetleg bekerülhetek a filmbe, de ez végül nem történt meg. Ez is valahogy egy ilyen löket volt. Ezen kívül volt még egy szenvedélyem, ami most már „káros szenvedély”, inkább teher, mintsem öröm. Akkoriban még nagyon sok magyar játékfilm volt magyar színészekkel. Egy TV csatornánk volt, állandóan azt néztük, még csak összeveszni sem lehetett, hogy én nem ezt akarom nézni, mindenki azt nézte, ami volt. Így megismertem nagyon sok magyar színészt és nagyon sok színész hangját. Megpróbáltam a külföldi filmekben beazonosítani a szinkronszínészek hangját, ami elég jól sikerült, az idősebb korosztályból, ha megy egy film, becsukott szemmel meg tudom állapítani, kiknek a hangját hallom. Ennek van egy hátulütője is: szenvedélyesen föl tudom húzni magam, ha egy rossz hangsúlyt hallok (ez egyre gyakoribb, egyre pongyolábban beszélik a magyart, mert a legtöbben a közvetlen környezetüket nem számítva, a televízióból tanulják a beszédet, s ha rossz hangsúlyozást hall, az rögzül benne). Ami még mozgatott a színművészi pálya felé, hogy minden gyerek szeret nagyokat álmodni, különösen egy állami gondozott gyerek. Mi az, ami a legtávolabb van az intézeti élettől, amire azt mondjuk, hogy hú, az milyen jó? Csupa fény, ragyogás, siker, népszerűség, sok pénz? Az a színészet. Aztán az ember megtudja, hogy nem így van, de gyerekfejjel azt gondoltam, hogy merjünk nagyot álmodni, s ez tulajdonképpen összejött.
Gyerekkoromban engem nagyon sokat csúfoltak a fehér bőröm miatt. Például azzal, hogy olyan vagyok, mint a mentőautó, vagy feltételezték rólam, hogy a pincében szoktam napozni. Magával előfordult-e ilyesmi és hogyan élte meg?
Néha mintha már unnám magam, amikor erről beszélek. Az intézetben – azt gondolnák az emberek, akik nem éltek ilyen helyen, hogy nagyon szörnyűséges, persze az is–, nagyon erős farkastörvények uralkodnak. Kialakul egy hierarchia, mint minden más társadalmi közegben. Szerintem a hajléktalanok között is. Ezt nem tudom, de nyilván van. Az intézetben persze, hogy csúfoltak, de mindenki mást is csúfoltak, ezért ez nem volt különleges dolog. Mindenkinek volt egy ragadványneve, senkit nem úgy szólítottak, hogy Zoli, Béla, hanem, mi van Sánta? Szia Púpos! Te meg Néger vagy. Nem éreztem azt az iszonyatos megkülönböztetést. Az első komolyabb megkülönböztetés akkor ért, amikor gimnáziumba kerültem Kisvárdára, Berkesszőlőstől úgy húsz kilométerre. Mentem az utcán és szembejött velem egy (bocsánat, hogy ezt mondom) de egy ekkora nagy csöcsű cigány csaj (mutatja, hogy mekkora, tényleg túlzás) ő kiabált oda nekem, hogy „nigger”. Ez annyira disszonáns volt, hogy éppen egy roma nő… Akkor ütött meg először ez.
Szegényke végre talált valakit, akit lenézhet! Mivel őt mindenki más lenézhette.
Elképzelhető, hogy az lehetett az ok. Egyébként nekem ilyen szempontból is szerencsésen alakult az életem, nem volt túl gyakori. Amikor Budapestre kerültem, olyan nyolcvannyolc környékén, akkor voltak ezek a skinhead mozgalmak, ami eléggé zavaró volt. Abban az időben elég hamar hamvába holt ez a mozgalom, mert sitty-sutty bekasztlizták őket, ha úgy gondolták, hogy meg kell késelni egy afrikait, vagy cigányt. Ebbe valahogy nem keveredtem bele. Az is lehet, hogy nem jártam olyan helyeken. A főiskola itt van a nyolcadik kerületben, a Vas utcában, napközben ott voltunk, tanultunk, este ugyan elmentünk szórakozni, de azt is a környéken. Nem nagyon ért atrocitás.
Volt egy, amire nagyon emlékszem, amikor egy étteremben, ahol van egy pincehelyiség, meg fönt egy bárpultos rész és én ott ittam egy sört. Ott jóban voltam a személyzettel, mondhatom, a törzshelyem volt. Egyszer csak jön föl a pincéből egy iszonyatosan nagydarab kigyúrt kopasz csávó egy irtózatosan nagy horogkereszt a pólóján. Na mondom… Aztán jött még egy és még egy… Nyilván híre ment, hogy én ott ülök bent. Voltak vagy tízen. Elkezdtek dobogni a lábukkal. Picike tér volt, körülbelül akkora, mint ez (a főnököm irodájában beszélgetünk) én körülbelül itt ültem, a pult nagyjából ott volt, ahol az asztal, ők a pultnál gyülekeztek. Beszólások, hogy Kunta Kinte, meg nigró, éreztem, hogy innen menni kell, mert baj lesz. Nem messze ettől a helytől laktunk, ezért elég hamar hazaértem. Nem jöttek utánam, de hát nem tudhattam mi lesz, az is lehetett volna, hogy utánam szaladnak és megvernek..
Na, sikerélményük volt, hogy el tudták zavarni.
Lehet, hogy az volt. De azt el kell ismernem, akkor nagyon féltem. Ezt nem lehet csak úgy tudomásul venni, de sajnos mindig volt és mindig lesz rasszizmus. Ez azért is nagyon tragikus itt Magyarországon, mert elég nagy cigány közösség él itt. Nagyon rossz azt látni és hallani, hogy mennyire általános közutálatnak vannak kitéve. Rossz hallani, amikor a gyerekem hazajön az iskolából és elmeséli, hogy az osztálytársai hogy cigányoznak. Ez egyszerűen borzasztó. Már a nyolc-tíz éves gyerekek szókincsében szerepel, hogy büdös cigány, meg lop, csal, hazudik, mert ezt hallja otthon. Nem tudom, hogy ez meg fog-e változni valaha, de így borzasztó.
Nekem az jutott eszembe, hogy régen, amikor elhurcolták az embereket Afrikából rabszolgának, akkor ezzel a lenézéssel, megvetéssel, kirekesztéssel győzték meg magukat arról, hogy helyesen cselekedtek, mert az az ember igenis azt érdemli, mert rossz, ostoba, aljas. Mára ez némiképpen megváltozott. Az én szememben inkább irigységnek tűnik a rasszizmus. Hiszen ha én egy kis színt szeretnék a bőrömnek, akkor drága pénzért stradbelépőket, szoláriumbérletet kell vennem, holott egyesek ezt megkapják ingyen, a születés jogán.
Ha csak irigységről lenne szó, én boldog lennék. De sokkal többről van itt szó szerintem. Nagyon régi, elementáris ösztönöket hordozunk, hordoznak magukban emberek. Szeretnek mindig valakit maguknál alsóbbrendűnek tekinteni, akkor tudja azt gondolni magáról, hogy ő aztán valaki. Ez butaság.
Az őskőkorban, ha a törzs területén megjelent egy idegen ember, azt ajánlatos volt agyoncsapni, mert valószínűleg felderítő volt, aki a saját csapatának jelentette a kiszemelt csoport létszámát, elhelyezkedését, erősségeit, gyengéit, s ha az ellenség volt az erősebb, akkor elzavarták, leöldösték a mi törzsünk tagjait. De az ősidők elmúltak. Vagy nem annyira?
Nem múltak el az ősidők. Ugyanazok az ösztönök működnek bennünk most is. Főleg amikor nehéz körülmények között él sok ember, ezt a mai világban elmondhatjuk, akkor előtérbe kerülnek. Mint ahogy a megmagyarázhatatlan dolgokra kitaláltuk Istent, aki a világot működteti. Sokan hisznek Istenben, nagyon helyesen, és ezt nem pejoratív értelemben mondom. Tehát a megmagyarázhatatlan dolgok miatt és a rossz életünk, a sikertelenségeink miatt mindig szeretünk hibáztatni valakit. Jó megtalálni valakit, például egy népcsoportot. (Úgy látszik, a Sátánt keveselljük, mint rosszakarót) és azt mondani: „Ez a zsidók miatt van, a cigány lop, meg csal, meg hazudik, én meg dolgozok, aztán nem jutok egyről a kettőre.”
Kicsit vidámabb témáról kérdezem: gyermekei hányan vannak, hány évesek?
Ketten vannak, Tomi a nagyobbik, ő tizenöt éves volt decemberben, Rébus tizennégy volt márciusban.
Általában nagyon szépek szoktak lenni azok a gyerekek, akik különböző etnikumhoz tartozó szülőktől származnak. Például európai és afrikai szülőktől, vagy ázsiai és európai szülőktől származnak. (Meg sem említem Tina Turnert, a cseroki-afrikai származásával)
Igen, ez is a rasszizmus ellen szól, hogy ezek a gyerekek nagyon szépek. Az enyémekkel is így van, nem azért, mert én vagyok az apjuk, hanem mert tényleg nagyon különleges fizimiskájuk van. Nagyon minimálisan fedezhető fel rajtuk az afrikai vonás, ez mégis annyi egzotikumot ad az arcuknak, hogy ettől különlegesek. Azt szokták mondani, minél több vér keveredik, annál jobb lesz az utód, tehát pont nem az a jó, ha őrizzük a nem is tudom hogy fogalmazzak, talán az ősmagyarságot. Több irányban sülhet ki belőle tehetség, több irányban pozitív lesz.
Az előnyös tulajdonságok lesznek a dominánsak. Elnyomódnak a hátrányos tulajdonságok.
Nem szeretnék belemenni egy másfajta rasszizmusba. De ha már szóba hozta, elismerem, a gyermekeim szépek.
Ezek szerint a gyermekeinek már nincsenek ilyen problémáik, hogy az iskolában sértegetnék, vagy kirekesztenék őket?
Előfordult. Nem túl gyakran, de előfordult, hogy Tominak beszólt egy-egy osztálytársa. Tomi köztünk él és abban a környezetben szocializálódik, ahol mi vagyunk, mármint a szülők. Tudja, hogy nagyon elutasítjuk a megkülönböztetést, nemcsak a bőr szerintit, hanem egyáltalán. Ha valaki takarító, ugyanúgy megérdemli a tiszteletet, nem úgy van, hogy csak elmegyek mellette, neki ugyanúgy jár az udvariasság, például egy köszönés. Az ő igazságérzetük annyira fölvértezte őket, hogy például Tomi ezeket nem is hagyta szó nélkül. Megbeszélte az osztálytárssal a problémát. Megkérdeztük, beszéljünk-e a szülőkkel, de azt mondta, nem, ő elintézi. El is intézte, nem bunyóval, hanem megfelelő mondatokkal helyrerakta ezt a történetet.
Mostanában hol játszik, miben szerepel?
Sok minden van. Ez egy kicsit most úgy tűnik, mintha panaszkodnék, de azért is volt olyan nehéz időpontot találnunk, mert elkezdtem próbálni, közben játszom, délután szinkronba szaladgálok, tehát most nagyon sűrű az életem. Ma este éppen nincs előadásom, ezért tudtuk ezt az időpontot megbeszélni. A Bárka Színház volt az én anyaszínházam egészen tavalyig. Ahonnan eljöttem ugyan, de megtartottam a szerepeimet.
Egyszer nagyon régen, amikor még néztem tévét, egy interjúban azt mondta, szeretné eljátszani Otellót. Ez sikerült?
Valamit félreérthetett, mert pont nem szeretném. Ez a hősszerelmes dúvad nagyon távol áll az alkatomtól. Nem mintha nem tudnék szerelmes lenni, vagy dúvad lenni. De az én színészi alkatom egészen más. Ha választhatnék, akkor inkább Jágót szeretném eljátszani. Persze ha jönne egy rendező, aki meggyőzne arról, hogy miért éppen én vagyok alkalmas szerinte erre a szerepre, akkor elvállalnám. Játszottam már nagyon sok olyan szerepet, ami távol állt a színészi habitusomtól. A vígjátéktól kezdve az erős drámai szerepeken át a lírai szerepig, a zenés szerepek, mindennel találkoztam a pályám során, hála a jó égnek, mert az tágítja az embernek a gondolkodásmódját, az eszköztárát.
Utolsó kérdés: került-e már olyan helyzetbe, hogy azt gondolta, minden összeomlott, itt a vég?
Nem. Ilyen szélsőséges helyzetbe nem kerültem. Talán azért, mert énbennem olyan iszonyatosan erős az életösztön, hogy nem tudom elképzeli az olyan helyzetet, amitől ez előállna. Természetesen lehet olyan helyzet, amitől az egész életem összeomlana, de erről inkább nem beszélnék.
Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.

You may also like