485. szám Interjú

Ezt a világot széppé kell tennünk – beszélgetés Leé Katával az Év önkéntese 2012. díj nyertesével

By

Az Év Önkéntese – 2012 díjat idén két személy vehette át a Menhely Alapítvány igazgatójától: Sipos Annamária és Leé Kata. Mi most utóbbival ültünk le.
Hétfő dél van, az előttem sorakozó napok feladataival terhelten rohanok interjút készíteni Katával, aki otthonában fogad, és már az első percekben egyfajta nyugalom telepszik rám. Ez nem csak annak köszönhető, hogy Kata előzékenyen közli, 2009 óta gyűjti a Fedél Nélkül számait, hanem inkább a beszélgetésben megnyilatkozó kedves konokságnak, amivel eléri, hogy súlyos témák közül is könnyebb szívvel távozom.

Az Év Önkéntese lettél. Na de miért épp a hajléktalan emberek segítőjeként?
Nem tudnám megmondani. Ez egy belső késztetés. Tudod, én bár 2009 óta járok a Menhely Alapítvány Práter utcai egységébe, mert amikor jelentkeztem az Alapítványhoz, éppen ott volt szükség önkéntesre, azonban 2006 óta keresek fel hajléktalan embereket, és próbálok segíteni nekik a magam módján.
Kiket keresel fel?
Az egész úgy történt, hogy elkezdtem beszélgetni a város különböző pontjain fedél nélkül élő emberekkel. Anélkül, hogy bárkinek mondtam volna, elkezdtem járni a várost, és egyre több otthontalant, illetve szegény embert ismertem meg.
Nyakadba vetted a várost és célzottan kerestél hajléktalan embereket?
Nekiindultam, de nem volt fix útvonalam. Azt mondanám, hogy valahogy inkább engem találtak meg különféle szegény sorsú emberek. Odajöttek hozzám, talán érezték, hogy elfogadom őket, és akkor elkezdtünk beszélgetni. Hamar kiderült, hogy milyen praktikus dolgokban lehetne nekik segíteni. Akkor még volt állandó munkahelyem, és elég szépen belenyúltam a pénztárcámba, amit annak idején kerestem, gyakorlatilag azokba a dolgokba fektettem be, amivel ezeknek az embereknek segíteni tudtam. Az egyedi hiányokat adománygyűjtéssel, kapcsolataim felhasználásával próbáltam kielégíteni.
Milyen segítségekre gondolsz?
Ami éppen aktuális: ruha, albérletkeresés, munkalehetőség, berendezési tárgyak, bármi. Volt, akinek egy olcsó albérlet felkutatása után magam segítettem a beköltözésben, vittük a bútorokat, és ami csak egy lakásba kell.
A munkaajánlat vagy egy albérlet, az azért eléggé személyre szabott dolog. Hogy sikerült?
Tudom, hogy az emberek azt gondolják, hogy aki hajléktalan, az képtelen megfelelni azoknak az elvárásoknak, melyeknek bárki más, nincs hozzájuk bizalmuk. Pedig a saját tapasztalataim nagyon pozitívak, azt kell mondjam, hogy elenyésző azoknak a száma, akik nem tartották be a szavukat. Ha megbeszéltünk valamit, hogy hol és mikor találkozunk, vagy megszerveztünk valamit, amiben neki is volt része, még azok az emberek is állták a szavukat, akik már jó ideje utcán vannak, és érthető módon nem evidens számukra a pontosság. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy szinte csak pozitív tapasztalataim vannak, talán azért is, mert érzik, hogy szeretettel csinálom, amit csinálok. Akivel költözködtünk, vele mai napig tartom a kapcsolatot. Az persze igaz, hogy nem mindegy, kinek milyen szintű segítséget lehet adni rögtön, hiszen nem lehet bárkinek olyan felelősséget adni, mint pl. egy munkahely. Kell, hogy motivált legyen, és meglegyen a bizalom a részéről is, illetve ő is érezze, hogy nem kell lehajtania a fejét. Csak szeretettel és tisztelettel megyünk valamire egymással.
Bizalom és szeretet. Ez a két fogalom többször elhangzott beszélgetésünkben. Mit jelent ez számodra a hajléktalan emberekkel való kapcsolatodban?
Az ember azt hinné, hogy kevés sikerélményt tud elérni, mivel a hajléktalanok esetében halmozottan vannak jelen problémák, de vannak sikerek, és a siker ekkor nagyon nagy dolog. A hajléktalan emberek a legtörékenyebbek az emberek között, túl sokszor és túl sok helyen bántják őket. Ha emberséges vagy, akkor viszont hamar megszerzed a bizalmukat, és onnan már lépni lehet valamerre, vele együtt.
Úgy tűnik, a lelkesedésed, kíváncsiságod és a kiépített bizalom elégséges, hogy segíteni tudj másoknak. A Menhely Alapítvány hogy jött a képbe?
Érdekelt, hogy csinálják mások. És persze, hogy hova járnak ezek az emberek, miben tudnak nekik ott segíteni. Így én az Alapítvány Práter utcai melegedőjében lettem önkéntes, és ott már ismernek, szinte egy vagyok közülük.
Ha lehetek kekec: a szociális munkásokra vagy a hajléktalan ügyfelekre gondolsz?
Ahogy említed, eszembe jut, egyszer, amikor mentem haza a Práterből a hatalmas hátizsákommal, valaki a régóta odajárók közül utánam is szólt, hogy úgy cipekedek most, mint valami hajléktalan! Jót nevettünk, hiszen egyetértünk: én sem vagyok más – ahogy ők sem mások. Egy vagyok közülük, és a hajléktalan embereket sem szabadna másként kezelni. Életemben nem kaptam annyi szeretetet, mint tőlük, a hajléktalan emberektől, éreztetik, hogy kiben bíznak meg. A szociális munkások pedig valóban úgy bánnak velem, mint egy kollégával. Nagyon szeretem az alapítvány dolgozóit, nagyon jó a kapcsolatunk, úgy érzem magam, mintha egy családban lennék. Ha ott vagyok az Alapítványnál, az boldoggá tesz, és közösen is jó megélni ezt az egészet, amit csinálunk. Amikor velük mentem utcai szolgálatra, akkor mosolyogtam magamban, hogy nahát, ugyanazt csináltam eddig én is egyedül. És ezeket a tapasztalatokat nagyon jó megosztani olyan emberekkel, akik hasonlóan bolondok, mint te magad.
Szóval aki segít, az félnótás?
Talán óvodás lehettem, még alig tudtam arról, hogy létezem, de már akkor úgy éreztem, hogy orvos akarok lenni. Emlékszem, egyszer hallottam egy hosszú szirénázást, a mentőautó volt az. Annyira a szívembe markoló volt ez a szirénázó hang, csak annyit tudtam, hogy a bácsi meg a néni beteg. És én kijelentettem magamban, hogy „majd meggyógyítom”. Nem lettem orvos, de semmit sem vesztettem, mert minden a gyógyítás egy másik értelme szerinti tevékenységhez kapcsol. Aki időt és energiát szán emberekre, akihez semmi sem köti, azt sokszor bolondnak nézik. De hát mindenkinek más a dilije, ha azt vesszük, nekem pedig ez. Szeretném az életet mélységében megtapasztalni, és ehhez nagyon fontosnak tartom azt a tevékenységet, amit most önkéntesként végzek. A lét megismerése a mélységek megismerése, és hogy közelebb kerüljek hozzá, az embereket és önmagamat kell megismernem elsősorban. Az élet pedig hihetetlen dolgokat tud produkálni, a hajléktalanság olyan szélsőséges helyzet, hogy távolinak tűnik, miközben mindenkinek van rá esélye. Ma még itt ülünk együtt, holnap már nem. Az emberi élet nagyon törékeny, az emberek nem gondolnak rá, nincs rá idejük, de nem is akarnak szembe nézni vele, félnek tőle, ezért nem állnak meg előtte, ahogy a fedél nélkülieknél sem.
De aki jobb helyzetben van, és nem jön ilyen „közel”, nem biztos, hogy közömbös, csak mondjuk inkább adományokon keresztül mutatja meg, hogy segítőkész.
Az fontos, a pénz nagyon fontos, de akkor is egy eszköz. Akkor lehet vele élni egyáltalán, ha megvalósul az emberi tényező, ha van érdeklődés, nyitottság egymás felé, és egyáltalán tudomást veszünk azokról a problémákról, amelyek vannak: szegénység, hajléktalanság, stb. Beszélni kell ezekről. Az számít leginkább, hogy a mindennapokban az emberek hogyan viszonyulnak egymáshoz, te meg én. Ha az ember azt érzi, hogy nem ellenségesen vele szemben, akkor meri vállalni önmagát, kibontakozhat. Ez pedig elsősorban érzelmi intelligencia kérdése. Az oktatásban is fontos lenne, hogy legyen egyfajta szociális gondolkodásmód elsajátításának terepe is, nem csak lexikális tudás, hanem készségek és értékek átadása, az emberekkel való törődés, felelősségvállalás közvetítése. Vannak hajléktalan emberek, akik ’89 óta nem tudtak felállni. Ennek jórészt oka a megfizethető albérleti lehetőség és a munkalehetőség hiánya is, de ma az embereket leginkább mentálisan és lelkileg kellene gyógyítani, olyan régóta vannak kilátástalanul. Ez a fajta gondozás viszont nincsen kiépítve, egy hajléktalan emberre több szakember kellene, egy egész team, csak erre most se pénz, se szándék. Pedig ezt a világot széppé kell tennünk! Ha szeretet és emberség van, akkor sokkal inkább látok kiutat, közös szellem kell, hogy változtatni tudjunk.
Hogy lehet elérni ezeket, mint nyitottság, elfogadás, érzelmi intelligencia?
Mindenkinek megvan a maga útja, de szerintem nincs a világon fontosabb dolog, hogy imádja azt, amit csinál. És én ezzel így vagyok.

You may also like