A Nyugati pályaudvar mellett találkoztam egy hajléktalan emberrel.
1960-ban született Barcson, majd fölköltöztek Pestre. Boldog gyermekkora volt, mert ami kellett, azt mind megkapta. Megházasodott, majd elvált, 28 éves fiával nem tartja a kapcsolatot. Hajléktalanszállón lakott, és emellett dolgozott, majd elkezdett inni, a munkahelyéről kirúgták, a szállón a szerződése lejárt, így az utcára került. Már húsz éve az utcán él.
Az utcán hol jó, hol rossz az élet. Sokszor a rendőrök is nehézséget jelentenek. A körülményekhez képest, a „rosszhoz képest” jó élete van itt. Napi szinten hajléktalanújságot árul, ebből keres pénzt.
Azt mondta, hogy akkor volt igazán boldog, amikor megnősült, de erről nem szeretett volna beszélni.
Szerinte, ha az emberek valakivel jól megértik egymást, az már boldogság. A külvilágban sok a lopás, hazugság, ami nem vezet boldogsághoz.
Azt gondolja, hogy a helyzethez képest ő egy boldog ember. Örömöt okoz neki, hogy hetente hazajárhat 83 éves édesanyjához. Ilyenkor igazán boldognak érzi magát. Azért nem lakik nála, mert nem akarja, hogy az édesanyja tartsa őt el. Így inkább az utcát választotta.
Nem hiszi, hogy ha luxus körülmények között élne, milliomosként, akkor sokkal boldogabb lenne. A pénz nem boldogít, és ezt egész életében így tartotta – jelentette ki. Biztos abban, hogy a gazdagság nem okozna neki örömöt.
Azt tenné boldoggá, ha találna munkát, és ott lakhatna az édesanyjával. Ha végre tudna dolgozni, akkor véget érne az utcai élete.
Szerinte ahhoz, hogy mindenki boldogabb legyen, le kéne váltani a vezérkart, olyanokat tenni a helyükbe, akik az emberek jólétéért dolgoznának.
Ha az ember tud dolgozni, van családja, van hol laknia akkor részben boldog.
Sokan a gazdagok közül sem boldogok. Állítja, hogy sokan a szegények közül a megértéssel boldogabbak.
Úgy gondolja, hogy ő lehet ugyanolyan boldog, mint egy milliárdos. Akkor érzi magát igazán boldognak, amikor az édesanyjával lehet.
A legfontosabb az életben a megértés, a szeretet, a munka. Igazából a biztos pont jelent boldogságot, mert akkor tudja, hogy mindig van mihez nyúlni, és a családját is boldoggá tudja tenni azzal, hogy van mit enniük és van ruhájuk.
Fontos lenne, hogy sokan kipróbálják azt, amit ő átélt: hogy nem tud haza menni, és csak úgy tud kenyeret szerezni, hogy elmegy koldulni, ennek ellenére nem kívánja ezt az életet senkinek. Ha ezt sokan megtapasztalnák, akkor mindenki tudná értékelni a jót.
Nem gondolja azt, hogy ő több ember lenne, mint a gazdagok, de érzi magát ugyanolyan értékesnek, mint bárki más.
Úgy véli, hogy a család az a boldogság, ami neki nagyon hiányzik, de élteti a remény, hogy a hétvégén újra láthatja az édesanyját.
Szerinte könnyebb volt úgy átvészelni az elmúlt húsz évet, hogy imádkozott, és hitt valamiben. Nagyon fontos, hogy az emberek mindig tudjanak valamiben hinni, mert a hit az nagyon sokat számít. Ha az ember semmiben sem hinne, csak tengene-lengene az életben.
Ha visszakerülne a normális életbe, egy sokkal boldogabb életet tudna élni, mint az átlag, mert az utcán az ember megtanulja, hogy mit hogy lehet könnyebbe csinálni. Akkor minden könynyebben menne.
Mialatt beszélgettünk, nagyon sok fájdalmat láttam a szemében. Nagyon elszomorított, hogy ilyen értékes embereknek az utcán kell élniük. Rájöttem, hogy mennyi mindenem megvan, és nem értékelem őket. Azt hiszem, hogy rengeteg fontos dolgot tudnának a hajléktalanok tanítani a többi embernek, hiszen ugyanolyan értékesek, ha nem jobban, mint bárki más.
