Ősz van. Szürke ég, sárga levelek. Hűvös szél. Mogorva emberek. A vénasszonyok nyara vidám napsütése már a múlté.
És lassan eljön a nap, mint minden évben. A Látogatásé.
Minden évben egyszer látogatás van ősszel. Meglátogathatná minden hónapban, vagy minden nap, de jobb így. Egyszer egy évben. Legyen hóesés, ónos eső vagy gyönyörű napsütés, Ő megy. Ez egy ünnep. Úgy is készül, felveszi ünnepi ruháját, ünnepi arcát. Sok arca van. Születésnapi, mosolygós, ultizós, pókerarc, alázatos, talpnyalós. Most az ünnepit veszi fel, ez nincs nagyon elhasználva… Ilyenkor úgy képzeli magát, mintegy Úr, aki most megy a kaszinóba. Enyhe mosolyt ereszt meg, ahogy nyakkendőjét igazítja a tükörben. Őt nem szokták meglátogatni, hacsak nem számítjuk be a villanyszámlát, meg a közös képviselőt, de hát ez hivatalból megy, ugye. Egyedül él, bár nem érzi magányosnak magát A lakása oly kicsi, (szoba-konyha), hogyha hazajön, már zsúfoltnak érzi, amint belép. A konyha vállban szűk, de amúgy barátságos. Hosszú lesz az út, buszra, majd villamosra kell szállni, utazni fog vagy háromnegyed órát. Ez különösebben nem baj, közben betér egy kávéra és egy kis rumra valahová. Ez is a látogatás része, be van kalkulálva. Kinéz az ablakon, szitál az eső. Remek. Vihet esernyőt. Nos, hogyha úgy vesszük, ez az időjárás illik is a hangulatához, a látogatás ünnepéhez. Szomorú november, szomorú kisember, szomorú buszon utazik szomorú sofőrrel. Az eső mindenkire rányomja szürke, ólmos és álmos hangulatát.
Emlékezésre késztető, lehangoló időjárás. Emlékezem, tehát vagyok.
A barátjára gondol, akihez látogatóba megy. Sok közös emlék köti össze őket. Egy harminc éves barátság.
Az egész ott kezdődött, hogy az általános iskolában egymás mellé ültették őket, majd ott folytatódott, hogy az életben sem szakadtak el. Bár egyikőjük megnősült, ez nem vont falat kettőjük közé. (A feleség buzgón építgette!) Jóban, rosszban együtt. És az idő rohan, mit rohan, száguld! Harminc esztendő, hipp – hopp eltelik, egy élet eltelik És itt maradt Ő, a látogató. A vizitor.
Már a villamoson ül, a párás ablakon keresztül próbálja nézni az elsuhanó szürke házakat, kabátjukat magukon összehúzó, fázós embereket. Nemsokára találkozunk megint, mint az utóbbi, két-három évben. Igen, mostanában csak egyszer évente. Akkor sem marad sokáig, nem szereti azt a miliőt, barátja új tartózkodási helyét. Elmondja, ami történt vele az elmúlt évben, mesél a világ dolgairól. Barátja hallgat. Az utóbbi időben mindig hallgat. De jól is van ez így. Majd ő beszél, mint mindig. A villamos megáll, le kell szállni. Szemben a nagy vaskapu nyitva van. Ilyentájt mindig nyitva van. Sárga ruhába öltözött fák alkotják az allét, mely barátjához vezet. Ha jó idő lenne, ráérne poroszkálni is, de ez az apró szemű, szitáló eső szinte beeszi magát a csontjaiba. Nem lenne kötelező most jönnie, de most van hangulata hozzá. Mikor először járt itt, kellemes őszi idő volt, a nap átvilágított a fák aranyszínű levelein. Emlékszik, elég sokat kellett gyalogolnia, volt idő az elmélkedésre. Vajon fel lehet osztani az évszakokat hangulatokra?
A nyár: a pörgés, a vidámság, az öröm.
Az ősz: a melankólia, az emlékezés, az elmúlás.
A tél: a téli álom, a stagnálás és felkészülés a tavaszi feltámadásra.
A tavasz: az új élet, a születés, a remény és pozitív életszemlélet évszaka. Legalábbis a látogató is kategorizálta magában.
Lassan odaér látogatása céljához. Még ötven lépés és megérkezik. Ahogy közeledik, úgy lesz egyre rosszabb hangulata. Harminchat, harmincöt, harmincnégy lépés. Nézi a szürke beton építményeket, a hervadó virágcsokrokat, a bánatos arcokat. Ő is vett egy szál szegfűt az imént. Ezt itt így illik, Na, megérkeztünk! Sóhajt egyet és megáll a beton szarkofág előtt. A név alatt: élt 46 évet. Ahhoz képest, hogy több, mint száz kilót nyomott, most elég kis helyen elfér. – Költözik bele a kisördög! – Naná! Hiszen hamvasztották. Egy kis kazetta a többi között. Rohadtul lehangoló. Ez az élet, amit leélt, bezárva egy beton kaszniba, egy fiókba, amit nem húznak ki soha többet. A lakótársak is nyugton vannak, nem valószínű, hogy zavarnák egymást, vagy átkiabálnának. Ez elég morbid megjegyzés volt, de nem tehet rőla, így bírja elviselni a temetőt. – Az a legszomorúbb a dologban, hogy én is így fogom végezni. És engem ki fog meglátogatni? – Még áll néhány percig barátja sírjánál, elmondja, amit el akart mondani…
Aztán megfordul, és csapott vállakkal elindul a kijárat felé. Lehet, hogy közben a könnyeit nyeli, ki tudja, de lehet, hogy csak magát sajnálja. És talán az eső is őt siratja, mely végszóra teljesen eleredt, monoton kopogással jelezve az ernyőn: ideje sietni.
Ez az elbeszélés életrajzi elemeket is tartalmaz, és ez egyáltalán nem a véletlen műve.
Szomorú tisztelettel: Haziel
2012 november
2. díj
