„Szüret után, szüret után, megy az úton egy leány. Rá-rá szüret után, megy az úton egy leány.”
Jó vagy rossz tulajdonságaim egyike – nagy kérdés ez bennem. hogy merre gravitál a tulajdonságskálán –, hogy a traumáim jelentős részét látszólag elfelejtem. Úgy élem meg, hogy nem befolyásolják a mindennapjaimat – ez talán a jó része, másfelől viszont dehogynem, nagyon is befolyásolják, jönnek egy váratlan pillanatban. Flashback, emlékbetörés. Így hívja a szakirodalom azt, amikor egy szóra, illatra, behatásra vagy csak úgy, látszólag a semmiből bevillan egy emlék, én meg nézek, mint a hülye, hogy Jézusom, ez is volt. Igyekszem olyankor nem visszatuszkolni a palackba – a szó minden értelmében –, megtanultam már, hogy a szembenézés rövid távon gyilkosabb ugyan, de hosszú távon üdvözítőbb. A fent idézett dalocska alsós tagozatban volt a napközis játékaink egyike, igazából gőzöm sincs mit kellett rá csinálni, valami körjáték lehetett, ahol röpködött a szőke copfom bizonyosan és bármennyi Barbie babámat rá mertem volna tenni egy fogadáson, hogy a világ jó, az emberek megbízhatóak, nem feltétlenül azért, mert álomvilágban éltem, hanem mert akkor az volt a normám.
így utólag nyilván látom, hogy voltak hibák, de minden baj ellenére, azt hiszem kimondhatom, mindet le tudom rendezni magamban, mindet az egész életemből, kivéve azokat, ahol elárultak. Persze nem kis árulásokra gondolok, hanem azokra a dolgokra, ahol azok, akiknek meg kellett volna fogni a kezem, vagy ellökték, vagy hátradugták a sajátjukat tehetetlenségükben. Van ezek között a kezek között olyan, amelyikkel azóta megfogjuk egymásét és van, amelyiket már magam kerülöm. De ha jön az érzés, az elárulhatóság fojtogató érzése, még mindig tudom érezni azt, hogy nem számítok. Hogy nem védtek meg akkor, amikor a legvédtelenebb voltam. Ősz van, magunkba nézős, vackolós idő. Szüret. Lássuk, idén mit rejtenek a sorok, miből lesz a must(ra), miből a bor, oh igen, a magyar borissza nép, sírva vigad és elfordul a bajtól, leöblíti, szépre issza, búfelejti a traumáit, ha megcsalsz is imádlak én, pedig savanyú a szőlő, a szőlő, Szőlő utca…
Nem kéne most erre spongya, a világ legnagyobb árulását ne kenjük el, rendszerszintű a baj. Így működünk valamiért, ha egy tekintélyszemély-cinkosunk kikacsint ránk a közös titkunkra utalva, hajlamosak vagyunk elhinni még azt is, hogy a világ a rossz, ami bánt. Aztán adjuk tovább a működést, mint egy horror-stafétát. Vagy nagyon is felfogjuk, hogy mi történt velünk, de hát úgysem hinne nekünk senki (hányszor de hányszor hallottam ezt a hajléktalan ellátásban – ahol felülreprezentált a volt intézetisek száma amúgy – egy-egy igazságtalanság kapcsán, hogy „de hát ki hinne nekem, én csak egy csöves vagyok…). Mert nagyon könnyű elhinni, hogy annál az igazság, aki fent van. De ebből sok esetben csak annyi igaz, hogy annál a hatalom, aki fent van és akinek hisznek. A felnőtt. A politikus. A vezető. Valahogy az áruló szót is összekötjük fejben azzal, hogy elárulunk egy felettünk álló személyt, felségárulást kiáltunk, miközben sokszor a felség árul el minket, csak az ő hangja messzebb hallatszik. Elárulni valakit, a bizalmát, az emberi méltóságát, a múltját-jelenét-jövőjét, az álmait, a hitét…, erre nincs mentség. Mikor lesz már tele a puttonyunk?
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
