Még egészen kicsi voltam, mikor már álmodtam a csillagokról. Csodáltam fényüket, elképzeltem a végtelen világűr mélységét. Szerettem az „űrhajós filmeket”, az Alfa holdbázis volt az egyik kedvencem, amit esténként tudtam nézni anyuékkal. Féltem a sorozattól, pedig messze voltak még a horror klasszikus módon megtervezett képei.
Az utcabeli lányoknak azzal villogtam, hogy űrhajós leszek. Nem tudom, hogyan, talán csodálattal néztek rám, talán másképpen, de mindenképpen ki akartam tűnni valahogy.
Később édesapám segítségével kaptam egy távcsövet. Kepler-távcső volt, aminek a lencséit maga Kulin György, az Uránia Csillagvizsgáló vezetője csiszolta. Az első dolog, amit ezen a távcsövön keresztül megnéztem nem volt más, mint a szembeszomszéd lány Edit, aki éppen ruhát váltott. Izgalmas kezdet… Később persze jött a Hold, a közeli bolygók felfedezése, nézegetése. Nagyon élveztem, megtanultam különböző fogalmakat, amiket a csillagászok használnak és alkalmaznak. Parszek, Csillagászati Egység, fényév…satöbbi.
Kicsit később rá kellett jönnöm, sosem leszek, nem lehetek űrhajós. Szemüvegesen eleve nem volt járható ez az út, de voltak más bajok is: térdsérülés, ami miatt a rendőrséghez se vettek föl később.
Így végeztem el az általános iskolát, majd a gimnáziumot, és irány Eger: felvételi az akkor még Ho Si Minh Főiskola történelem-művelődésszervezés (népművelő) szakára. Sikerült!
Az örömbe némi üröm vegyült, mikor megtudtam, hogy ez azzal is jár, be kell vonulnom a seregbe. Sokan voltunk ott előfelvételis katonák, azaz táposok, akiket az öregek és gumik mind utáltak. Azért, mert divat volt utálni, aki nem másfél évet húzott le a sereg kötelékében, hanem csupán egyet.
Megérkeztem Marcaliba, első lépcsős laktanyába, ahol gyakorta volt riadó, szobaellenőrzés, kemény őrség és hasonló nyalánkságok.
Csináltam, amit mondtak. Meneteltem, énekeltem, vigyázzmenetben vonultam a főtéren. Rengeteg értelmetlen hülyeséget kellett csinálnunk. Lényeg, hogy az önjáró tarackok közül (ez volt ugye a harckocsi) hatból négy nem indult, az Ural teherautóban az irányzék dobozába beledöglött egy veréb, ott se volt minden piskóta.
Esténként feküdtem a kijelölt priccsen, néztem a plafont, és megfogalmaztam magamban azt a címet, amit majd később, metál banda énekeseként fogok világgá ordítani: Marcselló Sziti fölött mindig sötét az ég.
Volt egy kiképzőnk. Kun Győző őrmester. Ő nem hiszem, hogy mindig józan lett volna, de állandó szavajárása „a kutyának a vérvörös faszát” volt. Történt, hogy kapuügyeletesként dolgozott. Az egyik feladat, mikor Bollók, a laktanya parancsnoka érkezik, vagy távozik, akkor be kell játszani kazettáról egy trombitaszót, aminek hatására bárhol is vagy, vigyázzba merevedve hallgatod az áhított trallalát. Befelé nem volt gond. Kifelé nem tudom, mi lehetett a hiba, de Kun kiállt tisztelegni, miközben Bollók visszatisztelgett, a hangszóróból pedig megszólalt a By the Rivers of Babylon című Boney M-szám. Mindenki lefagyott. Ki a röhögéstől, ki attól, hogy ez hogyan is történhetett meg. Ettől függetlenül bírtuk Kun Győzőt, bár az nem volt olyan jó, hogy fotósként közreműködve láttam, hogy berúgva egy asztalra hanyatlik, a szintén részeg tisztek pedig égő csikket dobnak a kőműves mosolyba. Meg se rezzent…bár másnap azért fájhatott neki.
Volt egy katonatársunk. Pont úgy nézett ki, mint Szinetár Miklós, ezért a neve meglepő módon Szinetár lett. Nos, elindult fürödni. Tilos útvonalon. Nem volt szabad elhaladni a tiszti, parancsnoki épület előtt egy szál gatyában, papucsban, törülközővel a válladon. Ő megtette. És ahogy ment a fürdő felé a rövidebb úton, kilépett Endrődi a laktanyaparancsnokság helyettes vezetője. A következő párbeszéd hangzott el:
– Honvéd elvtárs!
– Igen? (Nem ám parancs, vagy hasonló, egyszerű igen, kérdőjellel).
– Álljon meg!
– Szívverésed.
Szinetárt két napig keresték mindenhol, de egy pár ezer embert magában foglaló laktanyában ez nem volt olyan egyértelműen sikeres, nem is találták meg.
Feküdtem esténként, ahogyan írtam, és nem láttam a pozitív jövőt, azt, ami tovább vihet egy normális élet felé. Egyébként gondolkodtam a dolgon: mi a normális élet? Hol lehet ilyen életet élni? Nagyon szeretem Magyarországot, a hazámat, de legszívesebben egy Szingapúr nevű helyen élnék. Kemény törvények, normális, magas életszínvonal. Életem során, ötvennyolc év alatt körülbelül 35 helyen laktam. Ebből a szülői ház volt 18, Budakalász és Újpest 9 összesen. Nagyon sok. Részben magamnak köszönhető, ebben nincsen vita, de az is lehet, hogy csak én vagyok a hibás mindenben.
Mikor Édesapám meghalt 2009. február 13-án, megfogadtam: jobb ember leszek. Nem, mint ő, hanem magamhoz képest. Nem hiszem, hogy sikerült. Évek óta csak vergődöm, keresem azt, ami jobbá teheti a mindennapokat, de nem találom.
Sereg: egyszer egy hétvégén kellett takarítanom. Egész héten én takarítottam a fürdőt, tele volt a tököm az egésszel. Feküdtem, mert lehetett, és akkor valaki megszólalt a hátam mögött:
– Menjen és takarítsa ki a WC-t!
– Mész a k…a anyádba!
Nem tudtam, hogy egy őrnagy, az ügyeletes tiszt áll velem szemben, illetve mögöttem. Kaptam hét hónap laktanyafogságot.
Sorakozó.
– Bencsik honvéd!
– Parancs!
– Lépjen ki!
Kiléptem. Megkaptam. Igaz, a helyi Helyőrségi Művelődési Otthon parancsnoka az apám jó barátja volt, már a hétvégén kint kajáltam, de akkor se volt egy felemelő érzés.
Aztán eljött az a pillanat, ami mindent megváltoztatott. Mentem valahová, mikor egy hadnagy megállított. Hova megyek, mit csinálok, miért…
Megcsillantak a csillagok a váll-lapján. Balról a Proxima, jobbról az Alfa Centaury. És én vigyázzba álltam előttük. Azon csillagok előtt, amikről mindig álmodtam.
A csillagok… elérhetetlenek.
Ha fiam született volna, megsimogatnám a buksiját, és annyit mondanék: katonadolog…
