Most csak leírom, ami eszembe jut,
nézem, ahogy a kerítésen a rózsa fut,
és az ablakra gyöngyszürke szálakat szőve,
monoton kopog az őszi ég esője.
Valahol halkan sírdogál a késő nyár,
öreg már, botjára dőlve meg-megáll,
rongyos kabátját a kerítésre rakja,
engedj világ, súgja, hagyjatok magamra.
Én is búcsúzom, lassan elindulok,
lobbannak a balon szomorú dalok,
bár szememre azt mondják, szép, mint a virág,
mert benne maradt néhány fényszilánk.
Ezért sosincs sötét a szívemben,
csak árnyékom fekete mögöttem,
karcos köveken csörömpöl, nem vagy egyedül,
esténként kenyeret majszolva mellém ül.
Eszegetünk csendben a csillagok szavára,
megtanultam őket Anyámnak hála,
megtanultam, milyen magányosnak lenni,
megszökött árnyékom mögöttem a semmi.
