Igó Éva Jászai-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész. A több mint négy évtizedes, töretlenül sikeres pályáján számtalan filmben, tv-játékban és rengeteg színpadi szerepben láthattuk, élvezhettük a játékát. Igó Évával a színházról beszélgettünk, arról is, hogy mi minden változott az évek alatt a műfajban, a színjátszásban, miközben Igó Éva szeretete a játék iránt, a közönség szeretete a művésznő iránt változatlan maradt.
Mik voltak a mérföldkövek, helyszínek és kik voltak a pályájára ható fontos emberek az életében?
Az első fontos helyszín a Pinceszínház. Keleti István és Mezei Éva vezette, amikor odakerültem, pontosabban bekéredzkedtem. Mindannyian fiatalok voltunk, az érettségi környékén. Nem feltétlenül akart mindenki színész lenni, de a társaságban volt Gyabronka József, Mácsai Pál, és mások. A színművészeti mellett számomra is felmerült a nővérképző is. Az érettségi után először műtőssegéd lettem a Szobi utcai kórházban. Borzasztóan szerettem, a műtő rendberakása volt a feladatom, de a műtéteknél megengedték az orvosok, hogy a közelben legyek és lessem, mi történik. Szép dolog, hogy az orvosok így hoznak helyre embereket, és a beteg már egy hét múlva túl van az egészen, virul, és boldog. Végül felvettek a színművészetire, Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába kerültem, de azokban az években dolgoztam együtt Versényi Idával és Major Tamással is. Major rendezte az egyik diplomamunkámat, neki köszönhetem, hogy a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója, Csiszár Imre elhívott Miskolcra, ahol rengeteg nagyszerű színésszel, rendezővel dolgoztam együtt. Vidéki színházban több a lehetőség különböző szerepekre, és folytatódhat a tanulás, ha van annyi alázat a fiatalban, hogy figyelje az idősebbeket. Nem külsőségeket, konkrét dolgokat érdemes ellesni, hanem megfigyelni, hogyan próbálja megfejteni a lényeget, aminek mentén halad végig a próbafolyamaton, és jut el a bemutatóig egy tapasztalt kolléga, a rendezővel hol konfliktusban, hol egyetértésben. Az is tanulás, ha olyasmit láttam, amiről megértettem, hogy soha nem csinálnám a színpadon.
Miskolc után jött Kaposvár, ahol Babarczy László volt az igazgató, vele és a társulattal is nagyon jó volt együtt dolgozni, de három év után, úgy adódott, hogy Pestre szerettem volna jönni. Egyetlen igazgatót sem hívtam föl soha, hogy szabadon vagyok, ugyan szerződtessen már. Valahogy nekem ajándékba adta az élet, hogy a Vígszínház kapuja egyszercsak nyitva állt előttem. Itt vagyok már lassan negyven éve. Dolgozhattam Marton Lászlóval, Horvai Istvánnal, Kapás Dezsővel és Valló Péterrel, aki most is itt próbál.
Ez alatt az idő alatt rengeteg előadásban, hihetetlenül sok szerepben játszott. Hogyan alakult, változott közben ez a hatalmas színház és maga a színjátszás?
Az, amit mi a színházról gondolunk, ahogy itt az épületen belül létezünk, még meg fog maradni, amíg néhány korombeli emberrel itt vagyunk, de a fiatalok már teljesen másképp gondolkodnak. Az a fajta technika, ahogy Major, Csiszár, vagy egy másik vonalon, Marton próbált, ma már nem is létezne, ha nem lenne itt Valló Péter. Mélyen hiszek bennük, beivódott a bőröm alá, ahogy velünk dolgoztak, de ez ma már nincs. Ez nem negatív, sőt pozitív dolog, ahogy a világ változik, úgy változik a színház. Lehet egy klasszikus darabot polgári hagyományokkal rendelkező színházban vagy egy regény adaptációt föltenni a színpadra, az egyfajta színház, de a színház nem múzeum, él és lélegzik. Lehet darabot írni, rendezni megtörtént eseményekből, egy újsághírből is, idehozni a Házi Színpadra, és máris nem csehovi vagy shakespeari hagyományokra épülő szerepeket kell megfogalmazni, akár modern felfogásban, hanem a mindennapi életünket.
Változik a jelmez, a díszlet, a világítás – az most már mindent tud –, a hangosítás szintén. Annak idején a zenés darabokat, például a Csókos asszonyt nem mikroporttal mutattuk be. A színháznak megvan az akusztikája, hogy a hangzás jó legyen, mégis minden mikroporttal megy, és ilyenkor ki vagyok szolgáltatva a hangosítónak, kivettek a kezemből egy eszközt, hogy a hangommal úgy játsszak, ahogy szeretnék.
Más elgondolások, a kifejezésmódok változását, más működést igényelnek. Ha improvizációval próbálsz, nem biztos, hogy az másnap visszajön. Ha megvan az irány a rendezőtől, persze lehet haladni, de minden nap kicsit változik, hosszabb idő kell. A fiataloknak komoly gyakorlatuk van ebben, de nekem ezeket tanulnom kell. Másfajta energiákat mozgat meg, másképp kell működni. Nem kell annyira mélyre menni, nem kell belehalni, én még azt tanultam, hogy dögöljünk bele a Júlia vagy a Peer Gynt Solvejg szerepébe, meg a többi nagy szerepbe, ami borzalmas nagy energiákat vesz el a színésztől. Ez itt ma már vékonyodik. Megtanultam én is a modern technikákat, használom is, de másképp viszonyulok hozzá, mint a fiatalok, akik ebbe születtek. Más szándékok más eszközök használatát igénylik. Persze, hogy behoztak új, friss, egészen más színházi nyelvet. Új eszköz, új színházi nyelv például a mozgásszínház. Hangosabb, látványosabb őrültebb, a saját generációjukat akarják megfogni. Ha összehasonlítjuk azzal a technikával, amit Cserhalmi lefúrtlábú színészetnek nevez, látszik, hogy a színház mekkora utat tett meg, micsoda változáson ment keresztül.
A Szívlapát című versszínházi produkció is egy modern forma?
A versszínház egy nagy kaland! Interaktív színház, a színpadról megszólítjuk a nézőket, aktívan kommunikálunk velük. Nagyon élvezzük mi is és a közönség is. Volt egy pályázati lehetőség fiatal művészek számára, hogy létrehozzanak egy produkciót egy idősebb színész közreműködésével. Zoltán Áron, fiatal kollégám kérdezte meg, hogy lenne-e hozzá kedvem. A versmondás különleges műfaj, sokkal nehezebb, mint egy szerepet eljátszani, de belevágtam. Elővettük a Szívlapát antológiát, szemezgettük a verseket. A nézők asztalok körül ülnek, közben vetítünk, hangeffekusokat használunk, a világítás is segít. Ez a színház is a korszellemhez igazodik, a fiatalok könnyebben tudnak kapcsolódni.
Talán nem változik meg gyökeresen minden. A padlás, úgy tűnik, örök. Az első években Sünit játszotta, hosszú ideje pedig Mamókát.
A padlást Marton László úgy tette le, Fehér Miklós díszleteivel, Jánoskúti Márta jelmezeivel, hogy a mai napig ugyanaz. Változatlan sikerrel.
Volt pár év, amikor már öreg voltam Süninek, de még túl fiatal Mamókának. Az ötvenes éveim elején, a fiúk szexinagyinak hívtak, megkaptam Mamóka szerepét.
Láttam Tábori Nórát próbálni és játszani. Imádtam. Annyiszor játszotta Mamókát, hogy a jelmeze kezdett szétfoszlani. Majd a szerepét átvette Tanai Bella, történt ez meg az, és a raktárban valahogy ottmaradt egy pótruha. Nézegettük, talán Nórikáé volt, abszolút nem a méretem. Mondtam, hogy eszetekbe ne jusson bevenni vagy újat varrni, én ezt akarom! Ennek a ruhának lelke van. Fölveszem, fölkapom a parókát, és kész vagyok a szereppel. Jó, nem voltam kész, természetesen. Millió instrukciót kaptam Martontól, de a mai napig, nem mondom, hogy minden áldott este, de sokszor előttem vannak Nóra hangsúlyai, ahogy megjelent, ahogy megszólalt. Nem utánzom őt, nem is tudnám, de ahogy Marton instrukciói alapján Nóra megfogalmazta a szerepet, azon a sínen megyek tovább, és egy pillanatig nem unom.
Ennyire sokat jelenthet egy ruha, egy jelmez? Valóban segít a szerep formálásában?
Jánoskúti Márta minden előadásnak, az összes szerepéhez, az összes színész jelmezét lerajzolta és hozzátűzte az anyagmintát, úgy jött a próbára. A rajzokon színekben, anyagban, kesztyűben, kalapban, mindenben ott volt a karakter. Csodálatos érzékkel látta, hogy melyik színész merre halad, és a ruhával, a jelmezzel, abszolút összhangban volt a szereppel. Ma egy jogging, egy bőrdzseki sok mindent kifejezhet, de az más, mint egy korabeli, mondjuk, barokk ruhát felvenni, abban létezni, az már ad egy érzetet, ahogy egy puha selyem, amiről úgy érzem, hogy nincs is rajtam, de rajtam van, gyönyörű és repül, és világításban úgy nézek ki, mint egy kisangyal.
Hogyan épít fel egy szerepet? Mi az, ami inspirációt, feltöltődést jelent Önnek?
Gondolat, gesztus, érzelem fejben születik meg. Ha valakinek gazdag a megélt élete, telve van emlékekkel, tapasztalattal, az gesztusokat szül. Amit itt a színházban csinálunk az játék, nehogy már valaki véresen komolyan vegye magát, mert a játékosság abban a pillanatban eltűnik. Ez a csoda a hivatásomban, hogy még mindig megvan bennem a játékosság. Bejövök a színpadra valamilyen szereppel, az kiránt néhány órára a magánéleti problémáimból. Számomra ez ajándék.
A nézők inspirálnak. Kezdőként egy vígjátékban, rettentő komolyan vettem a dolgomat, amíg próbáltunk nem történt semmi, de az előadásban, amikor halál komolyan játszottam, a nézők sírva röhögtek, a hasukat fogták. Meglepő és mámorító felfedezés volt, hogy én így tudok hatni ennyi emberre, hogy ez mekkora hatalom, és állati nagy felelősség. Komoly darabban minden egyes csendért, ami csak úgy beáll, meg kell dolgozni. Ha pedig kezdő szereplője vagyok az előadásnak, az első 5-10 perc az én felelősségem, ha ott nem fogom meg a nézőket, az egésznek vége. A legjobb számomra az oda-vissza hatás a közönséggel. Jaj, én itt bohóckodok, ti meg boldogok vagytok! Amikor a nagy pillanatban hallom a csendet, jaj de jó, ez ma sikerült! Az előadás sikere rajtunk múlik, de a nézőktől is függ, a rezgéseket figyelni kell, megragadni, ráülni és tartani.
Most egy olvasópróba után beszélgetünk, mit próbálnak, és mi a szerepe benne?
Az előadás címe Könnyűvel indul. A történettel a rendező Pass Andrea egy interjúban találkozott. Annyira drámai, mellbevágó és abszurd is, hogy úgy érezte, ebből darabot szeretne írni. Gyönyörű darab, igaz, de hihetetlen történet. A főszereplő, akit Nagy-Kálózy Eszter alakít, elképzelhetetlen drámai helyzetbe kerül, valamiféle megoldást kell találnia. Egy anyát játszom, akiről a végére derül csak ki, hogy már nem is él. Tasnádi darabjában – Apa szeme fénye – is egy feleséget játszom, aki már halott, csak a férj fejében létezik. Nevettünk a próbán: Éva, mostanában csak ilyen szerepeket kapsz?! A legfontosabb, hogy a történet hol melankolikus, hol szentimentálisnak tűnő gondolatait csodálatosan ötvözték a humorral. Imádom. A humor engem életben tart. Ha jót tudok röhögni valamin, már jó napom van.
Hamarosan itt a karácsony. Szereti? Hogyan fogja tölteni?
Imádom a karácsonyt! Családdal, barátokkal együtt lenni, annál jobb nincs. Most nem igy lesz. Valószínűleg minden nap játszom. Pont ez az időszak, amikor már délelőtt, délután zenés és gyerekeknek szánt előadásokat játszunk. Az egész életem a család és a hivatásom közötti konfliktushelyzet egyensúlyozásával zajlott. Mára a főzés más feladata, sokszor kapok doggy bag-et családtól, barátoktól, kis halászlét, bejglit, ha bent vagyok a színházban. A családom külföldön él, ha el tudnék utazni, az klassz lenne. Többször volt, hogy odautaztam, vagy ők jöttek hozzám karácsonykor. Most erre nincs lehetőség. Nemrég itt voltak, boldog vagyok, hogy találkozhattam velük. Online rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, de sokkal-sokkal jobb, ha megölelhetem őket, ha beleszagolhatok az unokáim hajába.
szöveg: Fridrich Piroska
fotók:Dömölky Dániel
