Nem igazán érezte sértve magát azért, mert pár darab tízest leszámítva nem volt semmi a kalapjában. És azt a pár darab aprót is ő dobálta bele, hátha valaki kedvet érez szaporítani a számukat. De nem akadt senki adományozó jó lélek, csak a már sok megszokott, lenéző, vagy rá sem hederítő szempár. De ma ez sem érdekelte.
Ma csak azért jött le és kuporodott a helyére, merthogy elköszönni jött, utolsó pillantást vetni az aluljáróra és társaira, és a mindig siető, szitkozódó, lökdösődő, egybefüggő embertömegre.
Hosszú percekig csak szemlélődött, magába vésve az arcokat, a mozdulatokat, egy-egy szót, és még a szagokat is magába szívta, akármilyen elviselhetetlennek is tűnt ez mások számára. Ő már megszokta, és ha furcsán hangzik is, megszerette. Hozzá tartozott, mint a borosüveg.
Mikor megunta az üldögélést, hátára vette a táskáját, óvatosan, vigyázva, nehogy kárt tegyen a tartalmában. Komótosan, egykedvűen ballagott fel a lépcsőn, még utoljára visszasandítva.
Villamosra szállt, de nem zavartatta magát, hogy többen elhúzódnak mellőle, hogy többek az orrukat fogták be vagy legyeztek maguk előtt, sőt olyan is volt, aki sietve leszállt, és inkább bevárt egy másik villamost. Egy nap utazgatva kinézett magának egy elhagyatottnak és kietlennek tűnő helyet, ami tulajdonképpen egy kis erdő volt.
Úgy gondolta a célnak ez is megfelel.
Nem akart nagy feltűnést, nem akarta, hogy a többiek irigykedjenek, vagy ne adj Isten, elvegyék a táskáját, és még jól helyben is hagyják, azért, mert a kincséről nem szólt senkinek, és mert nem osztotta meg velük. Lekászálódott a villamosról, és az erdő felé ballagva, átfutott az agyán, hogy miért is adhatta neki ezt a kincset a trafikos, mikor behívta őt az utcáról. Enni és inni is adott neki, ami bár nem szokványos, de nem is olyan meglepő, mint az, hogy valaki, egy vadidegen, ilyen értéket, csak úgy a kezébe nyom. Hálás volt persze, de nem tudta, hogy mit csináljon vele. El is adhatta volna, vagy az első kukába gyömöszölhette volna, mert mi a csodát kezdjen a táska tartalmával.
De most már mindegy. Döntésre jutott.
A sűrűbe ment, meg-megkarcolva magát egy-egy ággal. Levette táskáját, és lekuporodva kinyitotta. Nagy levegőt vett, és mintha nem tudná, mit is rejt a szürke batyu, úgy pillantott bele, mintha egy karácsonyi ajándékot csomagolna ki éppen. Kivette a hófehér szárnyakat, és a zsebéből egy zsebkendőt, és arra rakta le, nehogy bepiszkolódjon.
Forgatta jobbra és ballra is, újra és újra szemügyre vette, és elgondolkozott, hogy nem hiányzik-e ez valakinek. Nem lopott-e.
De most már ezen rágódni kár. Inkább ledobta kabátját, és felcsatolta a szárnyakat a hátára. Büszkén kihúzta magát, és csinált egy-két szárnyverést, de nem többet, nehogy magára vonja a figyelmet, és nagyobb lármát csapjon és észrevegyék. Bolondnak néznék az is biztos, és jól kinevetnék.
Az eladó a lelkére kötötte ugyan, hogy ha egyszer felszáll vele, többször nem tudja használni. Ez amolyan egyszer használatos, eldobható szárny, de mikor már a fák csúcsai fölött járt, és már éppen az égre tört volna, belényilalt a fájó és bosszantó felismerés, hogy nem hozta magával a sapkáját, amit otthagyott az aluljáróban. Hogy lehetek ekkora barom, ilyen ostoba, feledékeny. De nem volt mit tenni, leírt egy nagy kört az erdő felett, és leszállt a földre. A szárnyakat bevágta egy bokor alá, sietve felvette a kabátját, és ballagott vissza a villamoshoz.
Nem érdekelte, hogy többen ablakot nyitnak, hogy megjegyzéseket fűznek jelenlétéhez, hiszen most csak a sapka izgatta. De megnyugodott, mikor látta, hogy ugyanott van, ahol hagyta, és ha jól számolja, valaki egy tízest bele is dobott.
