Hajnalban az ágyon, színes eső álom gördül a végtelen paplanra. Kopog a párna a fejem alatt. Ébredés újra, talán hétfő vagy kedd, fáradtan visszajöttem megint, (de minek?) egy rövidhajú szemüveges lány derekát karoltam át…Ez a nyomorult szürke nap is olyan, mint a többi, az éjszakát várom, hogy újra az álom földjét tapossam. De úgy érzem, hogy valahol valaki, egy kedves bájos hölgy –talán – énrám vár. Semmit sem tudunk egymásról, csak érezzük, hogy valahol valaki…nekem, nekünk van elrendelve.
Nem számít a hajad színe, szőke vagy barna. Mégis inkább szőke legyél és kék szemű, kék lelkű és bársony tiszta. Sorsunk, mint örvénylő magányos folyók, összefutnak. Kíváncsi habjaink ölelkeznek. Csapódunk durva partnak, kusza életnek, téged kereslek szelíd csillagok fényében, a türelmes vöröslő napkeltében, barlangok gyémánt mélyén, a hűsítő szélben, a szavak tükrében. Téged kereslek izmos erdők sűrűjében, más asszonyok tenyerében, tiszta lepedők közepén, hűséges patak peremén, te üde rózsa lány…
Jó lenne valakivel összeveszni, az ünnepek előtt, később édesen kibékülni. Kezét fogva bocsánatot csókolni.
