Nekem magamnak is meg kellett őszülnöm, hogy értékelni tudjam a kintit, hogy a nagy lobogások és izzasztó helyzetek után kifújjam a levegőt, ami még nem von fehér falat a világ és közém. Már élhető és még élhető a világ. Persze a Dunaparton már összébb kell húzni a kardigánt, ami még nagyvonalúan csak a vállamon van, hogy a karom szabadon lélegezzen, de azért már néha elkél, ha később érek haza. Régen gyűlöltem az őszt, azt éreztem ilyentájt, hogy még be kell gyűjtenem mindent a napból, a nyárból, hogy elzárom valahova, mert az elmúlás megriaszt még akkor is, ha tudom, hogy – egyelőre – átmeneti. Most már szeretem, persze csak óvatosan, egy szakaszát. Ezt a már-még fázist, ezt már igen. Novemberig csúszott a beletörődő enerváltság, de aztán úgyis mindjárt karácsony, olyankor még az is rám mosolyog, aki amúgy a pokolba kíván, persze semmivel sem vidámabb itt az élet olyantájt, de a hagyomány az hagyomány. Aztán január, február, itt a nyár. De addig is ősz. Becsöngettek. Nekem is. Nehezen találtam meg az utam, illetve előbb becsülettel lejártam magam is. Így lettem szociális munkás, hisz nekem is voltak létbizonytalan éveim, ami, ha a szó szoros értelmében nem is hajléktalansággal járt, de nagyban a barátaim jóindulatán múlt, így lettem szupervízor, mert a kiégés ebben az országban olyan természetes velejárója a szakmának mint az alulfizetettség, lettem reflektív addiktológiai segítő szakember, mert hát minek is kéne tagadni, sokszor tűnt jó ötletnek alkohollal oldani a feszültséget vagy a fájdalmat, csak szép diszkréten, ha már mindenki alszik, és most megint egyetemista lettem, mentálhigiénés családterápiát tanulok.
A felvételin megkérdezték, hogy miért. A saját megéléseimet – és ez az előzőekhez is szorosan kapcsolódik – szigorú önismeret nélkül szakmába fektetni, nem más, mint kétségbeesett öngyógyítás, de a kliensnek nem használ az tuti. A tapasztalat megdolgozatlanul nem jó senkinek. Még azt mondtam, hogy mert a családot látom minden alapjának. A hajléktalanellátásban egy csomó tragédia origója az, hogy nincs család. Az addiktológiai ellátásban meg sokszor az, hogy van. Persze nem fekete és fehér, ahogy semmi, pont olyan színes, mint perceken belül a levelek a (család)fákon. Sűrű lesz tehát, ebben nem változtam fikarcnyit sem, még gyorsan be akarom gyűjteni az elmaradottakat, azt, hogy már anya voltam mikor érettségiztem, a nehezebb utat jártam, de semmiért nem adnám, ebből lett az, ami. Biztos van fényesebb, meg dicsőbb, diadalmasabb, de ez az enyém. Mint a családom.
Mama vett nekem füzetet az iskolába, az első oldal még akkurátusan vezetve, mindig ezt csinálom, aztán majd én sem tudom elolvasni.
Ősz, igen. Próbálom nem azt nézni, mi az, ami kimaradt átmenetileg vagy örökre, hanem azt, ami még lehet vagy ami esetleg volt és jó volt. A kapcsolataim is rendeződnek, az örökzöldek maradnak a maguk pompájában, párat elvitt a vihar, s megint párat majd talán visszahoz egy újabb tavasz, máshogy, de élve. És lettek újak, erősek, szépek, ajándékok.
Jó lesz.
Legyen önöknek is jó, szeretettel: Nuszer Mirjam
