(köd)
A hideg nyirkos éjszaka mély álmot hozott a fiatal férfi barna szemére. A csillagok fénye megfakultan, békésen szunnyadt a szürke felhőtakarók alatt. Gyula arccal feküdt az avarral fedett hideg földön, barna arányos arca most szinte szürke volt, fiatal atléta termete mintha kisebbnek tűnne. Szemhéja nehéz volt, nem akarta kinyitni, pihekönnyűnek érezte testét, lelke megtelt nyugalommal, szívét átjárta a végtelen nyugalom, maradni akart. Hosszú órákon át így feküdt, szinte mozdulatlan, ezen a kihalt ködös hajnalon, már nem akart küzdeni, csupán pihenni vágyott.
(pillangó)
Gyula a töltés alján egy férfi sziluettjét pillantotta meg, amint lassú, de határozott léptekkel közeledett elernyedt testéhez. Hullámos barna haja a vállára omlott, szemében ott ragyogott a végtelen szeretet, arca nyugodt volt, egész lényét áthatotta a béke. Egyszerű, hosszú vászonruhája bokáját simogatta az enyhe szélben. Mezítelen lába alig érte a talajt, szinte lebegett. Miután odaért, Gyula fölé hajolt, felemelte tehetetlen karját, s tenyerébe helyezte az addig számára láthatatlan, színpompás pillangót. Halvány mosoly jelent meg az arcán, s megnyugtató hangon így szólt.
– Repülj együtt vele!
Gyula, egy szerény falusi templomban találta magát, amint egy fiatal férfi egy csecsemőt tart karjaiban, kissé a pap felé fordította a gyermek fejét, hogy az megáldja szentelt vízzel. Érezte a szeretetet, ami belengte az egész teret. Aztán a másik pillanatban látta, ahogy édesapja tanítgatja, hogy kell bográcsozni a szabadban, és együtt nevettek, mikor néha elhasaltak futás közben, hogy a rakoncátlan bárányokat az akolba próbálják terelni estére. Látta édesanyját, ahogy kicsi fiát iskolába kíséri, és útközben a kerítésen kihajló nyíló orgonabokorról, huncutul összenézve, virágot csennek. Látta, ahogy kicsi testvéreivel homokvárat építenek az udvaron, gondtalanul mit sem törődve azzal, hogy összemaszatolják magukat, míg édesanyja a verandán mosott ruhát tereget a nyári szélben.
Aztán magát látta a csupasz háztetőn, amint a gerendákat illeszti össze precíz pontossággal, s közben megálmodja az Ő nagy családi házát! Mindig is elvarázsolta a fák megmunkált, semmihez sem hasonlítható egyedi illata. Talán az örökkévalóságig elidőzött volna itt.
(Az Énfaló)
Váratlanul sűrű sötétség vette körül, villámcsapásként érte, a szíve hevesebben vert. A ruhája cafatokban lógott rajta, testén frissen ejtett sebek, éles karmok nyomát látta karjain, a combján, a vádlijából hiányzott egy darab hús, vérzett! Feszülten figyelt minden apró zajra, érezte, hogy veszélyben van, minden érzéke a maximumra kapcsolt, de most csak a hallására támaszkodhat. Eleredt az eső, sűrű cseppjei keveredtek a betonon lévő vérrel, s lustán elmosták azt. Gyula térde alatt víztócsa keletkezett, egy kézmozdulattal letépett egy darab rongyot a megmaradt pólójából, és összeszorított foggal, átkötötte a vádliján lévő sebet. Fájdalmában megrázta a fejét, mint átázott sörényét az oroszlán. Már talpon volt, mikor meghallotta maga mögött azt a furcsa torokból jövő mély morgást, tarkóján érezte a szúrós tekintetet. Az adrenalin az egekbe szökött, Gyula minden izma pattanásig feszült, hirtelen a hang irányába fordult, várt. Körbenézett fedezéket keresve, de csak egy kupac tégla volt a közelében, kissé távolabb egy romos épület állt, a sarkon egy rozsdás, nyikorgó utcai lámpa tompa fénye törte meg a sűrű sötétséget. Az egyre szakadó eső függönyt vont köré és hangja elnyomta a kisebb neszeket, de orrát megcsapta az émelyítő bűz, amihez hasonlót még soha nem érzett. Fogak kattogtak, karmok apró koppanása volt hallható a betonon, valami gyorsan közeledett. A férfi hirtelen lehajolt, aztán előrelendült elérve a tégla kupacot. A férfi kezében egy vasrúd volt, felkészült! A lény földöntúli üvöltése hasított bele a sötétségbe, nekiiramodott, teljes erejével elrugaszkodott, és a levegőbe emelkedve, a férfi torkát célozta meg, fekete, pengeéles agyarai készen álltak arra, hogy cafatokra tépjék. Gyula két kézzel markolta a vasrudat védekezőn maga előtt tartva. Gyula reflexszerűen hátra ugrott. A férfi minden erejét beleadva sújtott előre, a rúd épp csak elérte a lényt, de elegendő volt, hogy kibillentse. A szörny puffanva ért földet, de azonnal felpattant, Gyula hátrált, míg meg nem botlott egy törött téglában. A vasrúd kicsúszott a kezéből és halkan elgurult, valahová a sötétbe. A lény újra nekilendült, mintha maga az árnyék szakadt volna ki a sötétségből. Gyula hirtelen felugrott, de nem tudta mire számítson – a lény nem úgy mozgott, mint egy állat, sem úgy, mint egy ember. Mintha egyszerre több ízület irányította volna, kiszámíthatatlan és természetellenes volt minden mozdulata. A szörny a karmait a vállába vájta, fogai veszélyesen közeledtek. Gyula mindkét kezével próbálta távol tartani az arcától, ami egyszerre volt idegen, és fájdalmasan ismerős. Egy pillanatra… mintha saját arcát látta volna torzulni abban a húsmaszkban. – Nem! – kiáltotta el magát, és könyökkel teljes erőből arcon vágta a szörnyet. Az ütés hatására, az hátrébb hőkölt. Gyula a hasára fordult, és kúszni kezdett – szinte vakon, míg ujja meg nem érezte a rúd hideg fémjét. Megfordult, és a szörny már ugrott is felé. De most még elszántabban készen állt az életre… vagy a halálra. Egy jól irányzott csapással a bordái közé vágott. A lény ordított, de nem állt meg, még kétszer, háromszor csapott le, míg végül a földre zuhant. – Nem veszíthetek! Nem itt! Nem így! – zihálta, és dühösen sújtott le újra és újra. Végül a vasrúd belefúródott a nyakába. Csak ezután jött a csönd. A torz test megrándult, majd mozdulatlan maradt a betonon, lassan sötét folyadék terült szét a test alatt. Gyula zihált, teste remegett. A tekintetével, még mindig a sötét árnyakat kereste. Biztos akart lenni benne, hogy vége, a csönd ráborult az elhagyatott, rideg környékre.
(az ösvény)
Arra eszmélt, hogy váratlanul egy vonat suhant el mellette szinte egy karnyújtásnyira, füleit betöltötte vészjósló zakatolása, több tonnás súlya alatt megremegett a föld körülötte. Mély levegőt vett, csontjáig hatolt a hideg, egész testében remegett. Szíve lustán dobogott, balkarjába éles fájdalom hasított, halkan felnyögött, szíve eszeveszetten kezdett kalapálni, de nem ájult el. Gyula minden erejét összeszedve próbált lábra állni, de félúton térdre zuhant, nyomot hagyva a nyirkos talajban. Izmai mintha cserben hagyták volna, kapaszkodót keresett, pár méterre tőle néhány csupasz bokor állt, távolabb egy sűrű erdő széle rajzolódott ki a félhomályban, de szeme előtt mintha köd lebegne, bal szemével semmit nem látott, mindkét kezén alvadt vér, döbbenten nézte.
– Mi történhetett? Hogy kerültem ide?!
Emlékeiben kutatott, de hiába, mintha egy láthatatlan kéz megnyomta volna a törlés gombot. Félelem töltötte be a szívét, amit eddig még soha nem érzett, feje gyötrően fájt, nem akart csillapodni. Hideg, már-már érzéketlen kezét a halántékához érintette, barnásvörös massza tapadt az ujjbegyeire, de ezzel most nem akart törődni. Minden porcikájában kezdett elhatalmasodni a fájdalom, próbált újra talpra állni, miközben agya legmélyén kutatott, hogy választ kapjon a benne kavargó kérdésekre. Tekintete munkáskabátjára tévedt, amit sár és megszáradt vérfoltok tarkítottak. Zsebében kotorászott, telefonját keresve, de apró faforgácson és egy kopott ácsceruzán kívül mást nem talált. Orrából újra kezdett szivárogni a vér, ami lustán ajkaira csorgott, kézfejével egy mozdulattal letörölte. Kissé tompa volt és kába, de tudta, hogy nem adhatja fel! Még nem! Haza kell térnie a szeretteihez. Jobb kezével megtámaszkodott a talajon, újra talpon volt. Bizonytalanul megtette első lépéseit, erőtlen lábai kissé remegtek. Ösztöneire bízva magát, egyik lépést a másik után megtéve haladt lassan előre. Bakancsa, mintha ólomból lenne, nem hallgatott a parancsra. Kétségbeesetten kapaszkodott bele az előtte álló csupasz fa vékony törzsébe, hogy egy pillanatra megpihenjen. A férfi újra nagy levegőt vett, és segítségért kiáltott, újra és újra, de rádöbbent, hogy kiáltása pusztán csak suttogás, amit senki nem hallhat meg. Életében először érezte a kegyetlen magányt, távol mindazoktól, akiket szeret. Valahol messze, egy kutya vonyított, fájdalmasan, hosszan. Kínzó szomjúság gyötörte, nyelvére mintha száraz homok telepedett volna, képtelen volt nyelni. Könnycsepp gördült végig borostás arcán, csupán a szürke égbolt nézett le rá. Ő lehunyt szemmel, lelke mélyén Istenhez fohászkodott. Hangtalanul egy varjú ereszkedett le a férfi közelébe, és komótosan jobbra-balra fordította fejét, aztán fekete apró szemével egyenesen Gyula szemébe nézett. Annyira emberinek tűnt ez a szempár, hogy a férfi beleborzongott, aztán váratlanul felröppent. Gyula önkéntelenül követte tekintetével, amíg el nem tűnt a messzeségben, az ébredező erdő felett. A férfi ekkor döbbent rá, hogy hol is van valójában, hirtelen ismerősnek tűnt a táj. Újult erővel vágott neki az útnak, minden erejét összeszedve kereste az ösvényhez vezető utat, ami megkönnyítheti a járást. Óvatosan lépkedett. Hátrasimította szemébe lógó csapzott tincseit, nem teketóriázott, csak az előtte kígyózó ösvényre koncentrált. Néha kénytelen volt meg-meg állni egy pillanatra. Gyenge volt és kimerült, ereje felett küzdött a feladás ellen, bár nem tudhatta, ez meddig tarthat. Végül kiért a műútra, autók zaja töltötte be a szmoggal teli levegőt, egy mentőautó szirénája tűszúrásként hatolt Gyula dobhártyájába. A mentőautó hangja egyre távolodott. A világ vibrálni kezdett körülötte, mintha két valóság, az ismerős és az ismeretlen, egymásnak feszülne. A fájdalom enyhülni kezdett, sebei már nem véreztek. A zajok egyre távolodtak. A teste könnyűvé vált. Gyula megtorpant a poros útszélén. A fák árnyékai mintha hátrálnának, a levegő csendes lett, túl csendes. Egy másodpercig úgy tűnt, minden megállt. És akkor… újra ott állt előtte az ismeretlen, mégis ismerős férfi. Sokkal emberibbnek tűnt, kissé fáradt volt, de szemeiben ugyanaz a nyugalom és szeretet mélysége volt. – Mi történik velem? – kérdezte Gyula halkan. – Ez nem kérdés,amire válasz jár. Hanem döntés, amit hozni kell. Gyula elfordult tőle, egy percig a gondolataiba mélyedve, befelé nézett. A távolban most már látta: egy város sziluettje, egy ház kontúrja rajzolódott ki – talán az otthona? A szerettei? Aztán visszanézett a titokzatos férfira. – Mi van, ha ez az egész csak a képzeletem? – És mi van ha nem? – felelte az ismeretlen. – Egyvalamit biztosan tudsz: valahol valaki vár rád. És ez több, mint bármi más. Gyula lehunyta a szemét. Már nem akart emlékezni, csak érezni akart. Tétován tette meg az első lépést, aztán a másodikat, de nem történt semmi. De a harmadiknál… A férfi eltűnt. A világ megszűnt körülötte, már nem kapaszkodott belé. És hirtelen feltűnt a fák mögött, egy kerti kapu, egy ház, egy gyermek gondtalan nevetése. Most már tudja, a múlt emlékei nem minden, hanem a szeretet, és a döntéseink számítanak.
2025 július, második díj
