Emlékeztek még Okocsime Watanabe pszichológusra, a Japán Tudományos Akadémia elnökére, számos tudományos mű szerzőjére, aki családja történetét látva dolgozta ki elméletét, majd alapította meg először Tokasimában, néhány hónappal később pedig Budapest nyolcadik kerületében a Watanabe házat, ismertebb nevén a Politikus Hospice-t? Azt a létfontosságú intézményt, amely a politikus léttől elszakadni képtelen embereknek teremtette meg a közszerepléstől való méltóságteljes elbúcsúzást.
A neves tudós kudarcként élte meg kezdeményezését, mivel azt tapasztalta, a magyar politikusok többsége képtelen beletörődni a politikusi pálya elvesztésébe. Foggal-körömmel kapaszkodnak még a legjelentéktelenebb önkormányzati albizottsági tagságba is, ezért 2022 tavaszán úgy döntött, bezárja a magyarországi Politikus Hospice-t.
Watanabe professzor azonban továbbra is figyelemmel követte a magyarországi eseményeket, ennek köszönhetően tért vissza ismét a nyolcadik kerületbe. Rosszat sejtve megnyitotta a bezárt intézményt, igaz, új funkciót adva neki. Több évtizedes tapasztalata arra késztette, hogy újfent segítő kezet nyújtson.
A bostoni veterán kórház mintájára, ahol a Vietnamot megjárt katonák utókezelése történik mind a mai napig, a magyar-magyar verbális polgárháború önkénteseit rehabilitálja. Embert próbáló, heroikus küzdelem zajlik tehát a Harcosok Klubja Veterán Kórházban.
Okocsime Watanabe régi, kedves ismerősként fogad a jól ismert falak között. Ezúttal is maga vezet végig a folyósokon, és mutatja be a rehabilitációs programot. Azt is megengedi, hogy szem- és fültanúja legyek az AHK (Anonim Harcosok Klubja) gyűlésének.
– Anti vagyok, Anonim Harcos. Vagyis csak voltam.
– Mennyi ideig szolgáltál és hol?
– Több, mint egy évig harcoltam, főleg a facebook-on.
– Mit csináltál?
– Kommenteket írtam.
– Miért?
– Nem is tudom.
– Hány kommentet írtál?
– Több ezret.
– Elértél vele valamit?
– Semmit.
– Miért hagytad abba?
– Mert elküldtek az anyámba.
– És ezt már nem tudtad elviselni?
– De, el tudtam, csak a háború után nem mehettem ki az utcára. A faluban mindenki tudja, hogy mivel foglalkoztam korábban, és nem hagynak békén. A kocsmában sem tudok meginni egy felest, mert folyamatosan beszólnak nekem. Pedig értük tettem mindent.
– És ez fáj?
– Nagyon.
– Korábban te magad is ezt csináltad, ugye? Beszóltál másoknak.
– Ez volt a feladatom.
– Megbántad?
– Sosem fogom megbánni.
– Meddig harcoltál?
– Amíg le nem tiltott egy gyökér.
– Mi lett az alakulatod többi tagjával?
– Hullottak körülöttem az emberek. Mindenkit letiltottak.
– Milyen rangfokozatban szereltél le?
– Őrnagy voltam. Sok embernek parancsoltam.
– És miért jöttél ide?
– Mert képtelen vagyok leállni, ma is állandóan írok.
Watanabe szerint a legtöbben azért vonulnak be a házba, hogy megszabaduljanak a múlt árnyaitól. Ez azonban hosszú és keserves út, de mindenképpen megéri. Máris mutatja a Trollok Termét, ahol régi választási plakátokat firkálhatnak és téphetnek le a betegek. Ezt főleg a fiatalabbak szeretik, olykor egész nap bent vannak és szaggatnak.
Egy emelettel lejjebb van a gépterem, ahol egyszerre több százan ülnek a számítógépek előtt, idős asszonyok, férfiak, középkorú és fiatal trollok, akik egyelőre még lelkesen írnak. Mint mondja, fokozatosan csökkentik a gép előtt tölthető időt. A megírt üzeneteket a központi szerveren gyűjtik, majd 24 órával később törlik az összeset. A rehabilitáció kezdeti szakaszában még politikai tárgyú szövegeket fogalmaznak, de mihamarabb szeretnék elérni, hogy a harcosok békés hangvételű, szeretettel teli üzeneteket írjanak, amit terveik szerint szociális intézmények, gyermekotthonok lakóinak címeznek majd.
Nehéz a háborús légkörből megtalálni a kivezető utat, de Watanabe szerint elkerülhetetlen a béke, amely nem csak a gondozottaknak lenne fontos, hanem az egész országnak. Végül szakéval kínál, amit készségesen elfogadok.
