Szerény véleményem szerint az Operaház a magyar kultúra egyik alappillére. Ezt akkor is ki merem jelenteni, ha eddigi életemben mindössze háromszor jutottam el az Operába. Először tinikoromban, amikor az egyik osztálytársamnak volt operabérlete, de nem tudott elmenni egy előadásra, így kölcsönadta a belépőjét. Ennek köszönhetően láthattam a Don Carlost, Palcsó Sándorral a címszerepben. Másodszor édesanyámmal néztük meg a Párizs lángjai című balettet. Legutóbb pedig a Porgy és Besst néztük meg, ez úgy jött össze, hogy Peti csoporttársam megelőlegezte nekem az 5000 forintos jegy árát. Mindketten nyakmerevedést szenvedtünk az előadás végére a kakasülőn, de mindenképp megérte.
Hogy ki vezeti most ezt a legendás intézményt? Ki formálja a magyar operajátszás jövőjét? Ókovács Szilveszterrel, a Magyar Állami Operaház főigazgatójával beszélgettem múltról, jövőről, elhivatottságról és arról, hogy mit jelent ma operát csinálni Magyarországon.
Hol töltötte a gyermekkorát?
Veszprémi vagyok, ott nőttem fel és jártam általános iskolába, gimnáziumba. Életem első tizenhárom évét a nagyszüleim házában töltöttem a Séd patak partján, a város közepén, a mély völgyben, mégis tanyasi körülmények között. Nem ért el oda a gáz, a csatorna, nem volt fél órán belül tömegközlekedési lehetőség, csak földút. A szerény közvilágítás általában nem működött, telefon egyáltalán nem volt (igaz, az máshol se nagyon). A vezetékes vizet a szomszédtól, bizalmi alapon vételeztük, kis mellékmérővel. A ház vizes volt, a fürdőszoba fűtetlen, de a meglehetősen szerény körülményeket egyáltalán nem éltem meg nélkülözésként. A kert, a domboldal és a patakpart minden megadott, amire csak gyerekként vágytam. Közel volt a Veszprémi Vár a maga templomaival, háborítatlan nyugalomban éltünk.
Kik voltak a legkedvesebb tanárai?
A Lovassy László Gimnázium országos hírű, a Csermák Antal Zeneiskola is kiváló intézmény. Nehéz megmondani, pontosan mi hajtja előre az embert: mintha a tanárok, az osztálytársak és a város együtt adná mindig a hely szellemét, amely a személyes ambíciókat képes felszorozni. Általánosban Kátay Istvánné, gimnáziumban Horváth Géza órái voltak a legfontosabbak, illetve az, hogy kiváló képességű diákok között az ember nem lustulhat el. Zenei téren Ötvös Károly, Lechner Ildikó és Völler Adél az éneklés felé tereltek, de fontos a harsonát tanító és a fúvószenekart vezető Szuromi Miklós is. Volt egy pályakezdő tanárnő, Györgyi, aki zeneelmélet-összhangzattant tanított nekem, a gimnáziumból a Zeneakadémiát célzónak, míg Veress Katalin a történelmet verte belém a jogi menekülő pályához.
Budapesten az ének professzorom Keönch Boldizsár lett, nála diplomáztam. Hosszasnak tűnhet a felsorolás, de ez a 80-as, 90-es évek fordulójának világa, mindenki önzetlenül, egyetlen fillér nélkül áldozta idejét, energiáját, tudását rám. Megható és kötelező erejű mindez.
Mikor határozta el, hogy operaénekes lesz?
A hónapot is tudom, mert egyetlen élmény billentett át. Valójában funky együttest alapítottunk, az abban való éneklés miatt fordultam tanárhoz, de egy 1987 januári lemezhallgatás mindent megváltoztatott. Dietrich Fischer-Dieskau, egy híres német bariton éneklése eldöntötte a sorsom…
Melyek voltak a legkedvesebb szerepei?
Viszonylag rövid aktív pályát tudhatok magam mögött, mert amiben igazán jó lehettem volna (daléneklés), arra idehaza nem volt igény, amire meg igen (opera), abban sokkal jobbak voltak mások. Ettől függetlenül nagyjából tíz évet töltöttem koncertekkel és operaszínpadon is, leginkább barokk és Mozart-szerepekkel, de a művész képességeit nem az igazolja vissza és rangját sem az adja, mit énekel, hanem hogy hol.
Az, hogy elvállalta az Operaház főigazgatói tisztségét, előrelépésnek számít, vagy inkább úgy érzi, föladta az énekesi karrierjét, az intézmény további működtetése érdekében?
Amikor 2007-ben készítettem egy szóló CD-t, azzal már az aktív pályától való búcsúzást is csak karikíroztam. A HírTV esti élő műsorai után mentem át egy óbudai stúdióba, és hajnalig magam énekelgettem, zongorázgattam, vokálozgattam fel az áriákat, dalokat; kabaréjelenet is került rá meg saját vers is. Tulajdonképpen első operás szerepvállalásomtól, 2001-től, amikor az intézmény kommunikációjával kezdtem foglalkozni, már nem énekesként gondoltam magamra. És ez így is van jól, az én hivatásom a még tehetségesebbek segítése lett, amelynek során hatalmas segítség, hogy tudom, miről beszélek, írok, mit tervezek és miről döntök. Nem adtam fel semmi fontosat, ellenben soha nem gondoltam volna, hogy ilyen megtiszteltetés ér, mint az Opera vezetése.
Az Ön működése alatt melyek voltak a legfontosabb eredmények, események?
A csaknem másfél évtizedből számtalan emlékezetes pillanatot emelhetnék ki, de intézményi szempontból és a szélesebb nyilvánosságnak talán a fejlesztések a legfontosabbak: átfogó rekonstrukción esett át az Operaház 140 éves épülete, amely modern színpadgépezetével, kijavított akusztikájával, felfrissült belső tereivel és kényelmesebb nézőterével szolgálja a műfajt, a művészeket és a közönséget. Az új játszóhely, a próbatermek, a jelmez- és díszletgyártás és raktározás terén az Eiffel Műhelyház létrejötte ugyancsak fontos, nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő fejlesztés.
Művészi szempontból lényeges eredmény a több évtizedes repertoár gyors frissítése, számos opera és balett magyarországi bemutatója, legyen szó Richard Strauss műveiről vagy kortárs darabokról. Fontos kortárs magyar premierek születtek többek közt Eötvös Péter, Selmeczi György, Vajda János vagy Tóth Péter kompozícióiból, új egész estés magyar koreográfiákat készített Pártay Lilla és Venekei Marianna, miközben Erkel Ferenc életművének méltatlanul elhanyagolt darabjainak rögzítjük a lehető legeredetibb formában. Turnék és vendégjátékok keretében 31 országba jutottunk el, legyen szó külhoni magyarlakta településekről, a New York-i Lincoln Centerről, a Közel-Kelet országairól, Indiáról, Dél-Koreáról vagy Tajvanról, Japánról.
Valószínűleg senkit nem érdekel, de azért közlöm: nem vagyok igazi operarajongó, bár szeretem a komolyzenét és szívesen hallgatom az úgynevezett operaslágereket. Három opera létezik, amit az első hangtól az utolsóig kedvelek. A legfőbb természetesen a Carmen, aztán Col Legno és Csábi István Az egyetlen hajléktalan című műve, végül, de nem utolsósorban a Porgy és Bess (Gershwin egyébként is a fő kedvenceim közé tartozik.) Nagyon boldog voltam, hogy idén februárban végre egyben láthattam az egész darabot. Nem lett botrány abból, hogy színre vitték?
Örülök, hogy a Porgyval célba találtunk. Botrányról nem igazán beszélhetünk. A 2018-as bemutató és a 2019-es előadások környékén egy névtelen feljentés nyomán volt némi szenzáció abból, hogy a Magyar Állami Operaházban magyar énekesekkel, történetesen többségében fehér előadókkal kívánjuk műsorra tűzni a Porgy és Besst, azóta viszont hagynak minket játszani.
A 20. századi operairodalomnak ez a kiemelkedő és fontos alkotása korábban évtizedekig szerepelhetett a világ operaszínpadain, így Budapesten is, korlátozások nélkül, akár fehér énekesekkel is. Azonban a szövegíró, Ira Gershwin halálakor zavaros körülmények között született egy kikötés, amely szerint kizálólag fekete előadókkal lenne játszható a mű. Ez a megkötés azonban a jog nyelvére lefordíthatatlan, hiszen menthetetlenül kirekesztő és rasszista, ezáltal pedig védhetetlen lesz. Persze valahol érthető, hogy az Egyesült Államokban miért akarja a jogtulajdonos a fekete énekeseket ilyen módon helyzetbe hozni, de egyszerűen nonszensz, hogy egy ilyen megkötésnek érvényt akar szerezni a világ olyan pontjain is, amelyeknek nincsenek afrikai-amerikai közösségei és az intézményes rabszolgatartással kapcsolatos történelmi hagyományai. Ez maga a kulturális imperializmus. A színház – és benne az opera – elvont műfaj. Az előadás végén nem hal meg a szoprán vagy a tenor, a baritonok nem ármánykodó gonoszok, a különböző nyelvű, rangú, és felekezetű embereket – az istenekről nem is beszélve – pedig mind magyar énekesek testesítik meg. Nem nézzük senkinek a bőrszínét, vallását, egyedül azt, hogy képes-e az adott szerepet magas színvonalon elénekelni. A 20. század óta pedig a színház képes elvonatkoztatni a darabok eredeti helyszínétől és idejétől, hogy inkább a történetek általános érvényű eszmeiségét hangsúlyozza. Úgy gondolom, hogy Almási-Tóth András rendezése ezeknek az elveknek messzemenőkig megfelelt, ráadásul Porgy szerepében idén is egy világklasszis – történetesen fekete – basszistát üdvözölhettünk Sir Willard White személyében.
Az idei szezonban mi volt a legnagyobb sikere az Operaháznak?
Nehéz egy előadást kiemelni, mert a sikert több szempontból is értelmezhető. Ha a repertoárt nézem, a legsikeresebb előadásunk A diótörő, amiből a tavalyi rekorddal megegyező, 43 teltházas előadást adtunk. Ha a premiereket nézzük, a Stuart Mária, a Macbeth és a Turandot bemutatója is erős és népszerű produkciókat szült, és nagy várakozás előzte meg A bajadér című balett bemutatóját is. Ha a nemzetközi együttműködéseket nézem, akkor az áprilisi tajvani turnénkat emelném ki, az Opera történetének eddigi legjelentősebb ázsiai bemutatkozása már a jövő évadra is újabb meghívásokat eredményezett. De számos megrázó erejű, emelkedett pillanatot éltünk át ezeken túl is, legyen szó Schönberg monumentális Gurre-dalok című művének előadásától, Anna Netrebko vagy Joyce DiDonato szólóestjein át, az angol vagy amerikai tematikus hangversenyeinkig. Végtelenül hálás vagyok minden munkatársamnak, akik ezeknek a produkcióknak és az évad többi emlékezetes előadásának létrehozásában segédkeztek.
Milyen tervekkel készülnek a következő szezonra?
A márciusban meghirdetett 2025/26-os évadunknak a fókuszában német zeneszerzők lesznek, színpadra állítjuk Beethoven Fidelióját Tobias Kratzer, a Hamburgi Állami Operaház új intendánsának 2020-as londoni rendezésében, Mozart Così fan tuttéját Székely Kriszta viszi színre fiatal művészekkel egyfajta kamaraoperaként az Eiffel Műhelyházban, Wagner Lohengrinjét pedig Almás-Tóth András rendezi meg 20 év után, rangos nemzetközi és magyar szereposztásban. Nem feledkezünk meg a magyar szerzőkről sem, lesz több ősbemutatónk is. Selmeczi György és Vajda László is a német tematika jegyében Dürrenmatt- és Thomas Mann-regények nyomán írtak egyfelvonásos operákat Az ítélet és Királyi fenség címmel. Szintén fontos feladatunk a jövő közönségének kinevelése, amiben nagy segítségünkre van az Opera Gyermekkar és a balettiskolánkként működő Magyar Nemzeti Balettintézet. Így a fiatalokat a saját korosztályuk tudja megszólítani. A Gyermekkar Tóth Péter A szépség és a szörnyeteg című meseoperájának ősbemutatójára készül, míg a balettnövendékek KisCoppélia címmel mutatnak be új darabot. Nagyon nagy dolognak tartom, hogy Kelet-Európában először nálunk énekel teljes értékű színpadi produkcióban napjaink vitathatatlanul legnagyobb szopránja, Anna Netrebko, aki Lady Macbethként lép majd a színpadra, de a Sztárestek zongorával sorozatunkban is itt lesz az operaelit krémje, Joseph Calleja, Ludovic Tézier, Freddie De Tommaso, Asmik Grigorian, Nadine Sierra, Aigul Akhmetshina és Long Long, valamint Michael Volle.
Unásig ismert közhely, hogy az opera drága műfaj, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy aki akar, kellő előre tervezéssel jelentős kedvezménnyel jusson jegyekhez. Ilyen megoldást jelent többek közt a június végéig elérhető bérleteink által nyújtott 30%-os kedvezmény, valamint a nyilvános főpróbákra június végétől kapható jegyek, amelyek az alapjegyárhoz képest 85%-os kedvezménnyel vásárolhatók meg. Augusztusban pedig startol egy teljesen új szemléletű kedvezménytípus, a Törzsutas. Aki tényleg elkötelezett opera- és balettrajongó és a legjobb helyeken szeretne ülni, ezzel akár féláron is hozzájuthat a jegyekhez. Minden változik, fordul és csavarodik, de a jelenlét élményfoka még növekedni is fog: ez a sok művésszel, sok munkatárssal, nagyszabású előadásokkal dolgozó Opera reménye.
szöveg: Ho.Csi.
fotó: Emmer László
