Lutter Imre művész, a versek szerelmese – ahogy az a weboldalán szerepel. Közben annyi mindennel foglalkozik, hogy jelen interjú keretei között tevékenységeinek felsorolására sem lenne elegendő hely. Nevét és munkáit a nézők és olvasók legszélesebb rétegei ismerik. Legfontosabb feladatának a kultúra terjesztését, ápolását és a tehetséggondozást tartja. Ezért dolgozik műsorvezetőként, előadóművészként, költőként, producerként, szerkesztőként, csak hogy néhányat említsek. Munkáját a szakma jelentős díjakkal – többek között Magyar Arany Érdemkereszttel, Bánffy Miklós-díjjal, Radnóti-díjjal ismerte el. Költői, írói munkáját eddig öt saját kötete fémjelzi. A Magyar Kultúra Lovagja.
Lutter Imrével beszélgettünk.
Teljesen másképp kezeli a verseket, mint azt az emberek megszokták a művészektől. Hogyan lett a versek szerelmese? Mit olvasott gyerekként?
A vers az élet tükre. Mindaz, ami velünk, körülöttünk vagy ellenünk történik. A vers egyszerre érzelem és értelem, rólunk szól, helyettünk beszél, s ezt gyerekként is észrevettem, megéreztem már. Akkor az olvasás kevésbé kötött le, tevékeny voltam, alig tudtam tétlenül egyhelyben ülni. Szerettem viszont hallgatni és nézni színdarabokat, verseket, irodalmi műveket. Az úgynevezett átkosban születtem, még voltak izgalmas tévéjátékok, ifjúsági sorozatok, azokat néztük. Aztán ráéreztem az olvasás ízére is, olyan alapműveken keresztül, mint az Egri csillagok, az Árvácska, vagy A kis herceg. A költészethez nem a könyveken át vezetett az utam, hanem a versmondó versenyekre készülve. Édesanyám sokat foglalkozott azzal, hogy a saját gondolataim, érzésvilágom szerint válogassak a versek között, s azzal foglalkozzak, ami szíven lőtt, vagy amiben megtaláltam magam. Egyébként kiváló irodalomtanáraim voltak, akik hasonlóan segítették a saját kreativitásom és világképem kibontakozását: tereltek, de nem diktáltak. A Zelk Zoltánról elnevezett versmondó és a Móra Ferenc prózamondó verseny voltak az első lépcsőfokok. Később Nagy László, Petőfi Sándor kerültek hozzám közel, főként személyes tragédiát, ember és állat sorsát magukba záró versek gyakoroltak maradandó hatást rám. Közben megtaláltak a vidám versek is, Tamkó Sirató Károlytól és József Attilától, s persze a kamasz szerelmi vallomások. Középiskolában jöttek a magánéleti és közéleti tartalmú, nagy ívű költemények. Meghatározó lett József Attila társadalomképe, Karinthy Frigyes groteszk látásmódja, Nemes Nagy Ágnes finomra hangolt lírája, egyre többet adott Ady, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Radnóti, Szabó Lőrinc, Pilinszky János, Hervay Gizella, vagy a kortárs irodalomhoz sorolható Faludy György, Csoóri Sándor, Orbán Ottó és Rakovszky Zsuzsa. A rendszerváltás hevületében megtaláltam az analógiát, s ezzel a társadalmi, politikai kérdéseket és válaszokat a versekben, de egy nagy szerelmi bánat esetén is képes voltam hajnalig elmélázni az élet milyenségén egy Radnóti-kötettel és egy üveg borral.
Korán megmutatkozott a költészet iránti mély érdeklődése, mégis a Miskolci Egyetemre ment jogot tanulni.
Egyszerre felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára és a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karára. A szülők azt mondták: lehetsz bármilyen jó művész, legyen egy polgári szakmád, ami, ha valami történne veled – itt mondtak egészen szörnyű dolgokat –, akkor tudj mihez fogni! Igazuk volt, de nem ezért. Amit Miskolcon tanultam, az a gondolkodásomat változtatta olyan irányba, hogy két lábbal álljak a földön akkor is, ha a lelkem szárnyalni képes, és racionálisan tudjam fölmérni a nem mindig pozitív emberi szándékokat. Magyarul, hogy ne lehessen átverni, hogy tudjam, mi az én utam, érvelni tudjak mellette, és meg tudjam védeni, ha kell a jog segítségével is. Ésszerű gondolkodásmódot biztosított, amely sokat segített a televíziós, a filmes, az irodalomszervezői és a költői, előadóművészi pályám tekintetében is. Közben részt vettem az Eszterházy Károly Főiskola és a Népszabadság Oktatási Központ közös újságírói és műsorvezetői képzésén is. Akkor már gyakorló tévés újságíró voltam, de érdekelt, hogy mit tudnék finomítani a tudásomon. Soha nem volt kétséges, hogy az utam a művészet, de hogy melyik ága lesz, vagy hogy milyen formanyelven tudok megmutatkozni, az mindig attól függött, hogy mi az, ami leginkább utat talál a közönséghez, vagy ami leginkább megnyugtat. Talán egyszerűbb lenne az életem és könnyebb lett volna érvényesülni, ha egy adott pályát választok, nem ezerféle dologgal foglalkozva, kvázi modern polihisztorként tevékenykedni, de úgy érzem, így vagyok teljes. Ha nehezebb is ez az út, megtalálom magam és a saját hangom, ha kell a zongora nyelvén, az ének nyelvén, az irodalomban, vagy tévés, filmes formanyelven.
Létrehozója a költészet filmes világának, a versfilm, mint műfaj megteremtésével. Hogyan működik ez az újszerű előadóművészeti forma?
Azt kerestem, hogyan lehet leghatékonyabban eljutni a 21. század nézőközönségéhez. Amit Latinovits, Mensáros vagy Gáti csinált, az a maga korában formabontó volt, Sinkovits pedig zseniálisan fejlődött az idővel. Mára azonban, ha valaki kiáll a színpadra verset mondani, az gyakorta kevés, s csak egy bizonyos réteget talál meg. A fiatalok körében, akik a multitaskingban nőnek fel, egyszerre figyelnek és tevékenykednek több eszközzel, a vizualitás jelenti a komfortos világot, s a zene segít a hangulatokban. A versfilm mindezt alkalmazza. A YouTube-on a Vers mindegy kinek csatornámon több száz vers szerepel, amit pedagógusok is elővesznek az érettségire való felkészítéshez vagy a tananyag részeként. Jó néven veszem. Emellett jönnek a fiatalok és mondják, hogy sokat jelent számukra, úgy érzik, a verseket nekik mondom. Valóban nekik mondom, hétköznapi módon, hitelesen. Az érzelmeket a magam életéből veszem, de aki hallgatja a saját életére képes vonatkoztatni. A versben az élet minden egyes pillanata ott van, megtalálhatjuk, amit igazán a magunkénak érzünk.
Az iskolában szételemezzük, hogy mikor született és halt meg a költő, de ami közben történt vele, nem tudjuk, nem értjük, nem érezzük, s ezért hidegen hagy bennünket. Akkor értjük meg, hogy hús-vér ember volt, és ugyanazt csinálta és élte meg, amit mi, ha felfedezzük a versben az azonosságot, és képesek vagyunk érezni, látni, hallani magunkat a sorok között.
Szabó Éva, aki a Magyar Rádió kiváló műsorvezetője volt, mondta, hogy a verssel való találkozás akkor az igazi, ha nem csak mi találjuk meg a verset, hanem a vers is megtalál bennünket. Mint egy emberi kapcsolatban, mindkettőnek nyitni kell egymás felé: „Szerelem, ha egyik a másikát repülni hagyja, de ha zuhan, fél szárnyát kölcsönadja.” Ma, amikor olyan időket élünk, hogy az ember kétszer is meggondolja, mit mondjon, mert tart az idegenektől, ódzkodik a váratlan helyzetektől, fél a hatalom nyomásától, retteg a kitettségtől, és félelmében a másiknak feszül, ahelyett, hogy figyelne, megpróbálna megérteni folyamatokat, történéseket, és felelősséget vállalna. Ilyenkor a költészet tiszta nyelve segít, hogy a szemünkkel lássunk is, ne csak nézzünk, hogy az agy értelmezze a világot, a maga egyszerűségében is, és távlatokban, s hogy helyettünk beszéljen a vers, ha nem vagyunk képesek, vagy nem merjük hallatni a hangunkat, kimondani azt, amit gondolunk. Elmondjuk József Attila szavaival, hogyan keressük a fehérek közt az európait, megtaláljuk Ady 110 évvel ezelőtti cikkeiben a mai politikai zűrt, a választás jelentőségét nyugat és kelet között, és megtaláljuk Radnóti valódi hazaszeretetét, ami nem hangulatjelekben vagy kokárdákban és zászlókban nyilvánult meg, hanem a Nem tudhatom című versben, miközben a saját hazája, magyar „honfitársai” halálba küldték.
A költőnek, gondolom, mégis az a legfontosabb, hogy saját hangon szólaljon meg. A hihetetlenül sok vers, amit ismer és folyamatosan előad, hogyan befolyásolta saját költészetének alakulását?
Vagy félszáz költőtől tudok több száz verset, s ennek a többszörösét ismerem, vagyis rengeteg hang mozog folyamatosan bennem. A verseimben megidéződik sok költő. Radnóti Miklós, József Attila, Ady, Pilinszky, Nagy László és a kiváló kortárs Terék Anna, Jászberényi Sándor, Varró Dániel. Érződik a hatásuk, de nekem a saját szavaimmal kell összerakni, amit gondolok. Zalán Tibor mondja, hogy a költészet az, amikor olyan szóösszetételben írunk le dolgokat, amit még senki nem alkotott. Viszont nem törekszem a mindenáron bárhol felismerhető „egyedi” stílusra. Mindig abban hangvételben és formában írok, s arról, ami éppen mozgat, s ahogy kitüremkedik belőlem. A Test és tudat című második kötetem szerteágazó költészeti formával bíró, színes és pontos anyag lett. Sokan nemcsak olvassák, de mondják is. Büszke vagyok rá, mert Kányádi is maga elé tartotta egy kisfiú fontos definícióját, amit Kosztolányi is megfogalmazott, hogy a vers az, amit mondani kell. Ami a könyvben halott, s fel kell támasztani a papírsírból.
Honnan származik ez az elszánt törekvés Önben az értékteremtésre?
Az embert egyrészt meghatározza, hogy honnan jön. Nekem nagyon jó családom van. A nagyszüleim nagyon jó emberek voltak és a szüleim is azok. Egész életünkben a jóra neveltek. Soha nem az volt fontos, hogy mink van. Nagymamám mindig azt mondta, Imikém, nem kell nagy, drága autókat venni, a kicsi is jó, ugyanoda visz, lehet, hogy ugyanannyi idő alatt, mert megvan határozva, hogy mennyivel menjél. Nagyapám arra tanított, hogy ne zavarjunk másokat. Másrészt fontos, hogy ki milyen utat választ magának. Ismerek embereket, akik nagyon jó környezetből jöttek, kultúrát hoztak otthonról, de ezt a kultúrát úgy rázzák le magukról, mint ruhát mások a boldog szerelemben – ahogy József Attila mondja.
Látom a tömeg mozgását, ahogy viszonyulnak egymáshoz az emberek, ahogy beszélnek egymással, akár a boltban, vagy ahogy közlekednek, a morál, a figyelem, a tisztelet, a bölcsesség megléte vagy nem megléte jól mutatja az emberek szellemi, lelki állapotát. Nincs jól a társadalom. S ilyen helyzetben nekem dolgom, hogy kimondjam, amit gondolok. Ha félreértés van, vagy ha gyűlöletkeltés folyik. Ez egyben felelősség is, mert ha valakit sokan ismernek, magatartásmintát szolgáltat.
Teszem hát a dolgom, reményeim szerint jól és konzekvensen, tudok mások szemébe nézni, de a magam szemébe is. Van bátorságom gondolkodni a világról és eldönthetem, hogy kinek segítek és hogyan. Jó anyagi körülmények között élek, ez arra serkent, hogy segítsek másokon. Nemcsak rászoruló embereken, de nagyon sok menhelyi kutyán, macskán és vadállaton is. Van egy kedves kutya, nagyon beteg, az egészségügyi költségét minden hónapban én állom, hogy élhessen, ameddig tud és akar. Atyai jóbarátom, a Magyar Versmondók Egyesülete alapító elnökének a kutyája volt. Nem azért hűséges, mert vár tőlem valamit, hanem mert szeret. Úgy, ahogy a saját kiskutyám, Masni is. Az emberség, ami egy állatban benne van, néha több, mint az emberben. S ez nem képzavar, hanem fogalmi rendszertelenség.
A napokban jelent meg az új könyve, „Ha itt lennél velem…” címmel. A kötet valamiképpen folytatása a Ha szeretsz… című előző kötetének, mindkettő a Sorok között Lutter Imrével című irodalmi talkshow alapján készült.
A Ha itt lennél velem… című kötetben 25 ismert ember ismeretlen történetét találja az olvasó versekkel. Ezeknek az idoloknak az életét egy konkrét vers változtatta meg vagy nagyon fontos pillanatban segítségükre volt, hogy kimozduljanak a mélypontból, vagy elröpítse őket egy másik dimenzióba. Lang Györgyi, Bródy János, Király Viktor, Halász Judit, Gianni, Caramel, Gundel Takács Gábor, Frenreisz Károly, de a könyv összes szereplője, mindannyian olyan emberek, akiknek ismerjük a tevékenységét a színpadról, de nem tudjuk, hogy milyen az életük, mik játszottak szerepet abban, amivé váltak, és mit tudtak hozzátenni az ő életükhöz a költők a verseikkel. Joshi Bharat például jól ért a sorselemzéshez, de Indiában annyi pénzük sem volt, hogy a jóslásért 20 rúpiát adjanak. A jósnő ezért elátkozta az anyját, de jött egy másik jós, aki Joshinak elmondta, hogy hamarosan külföldön fog élni és így is lett, Budapesten lett bábszínész. Azt azonban még a jós se tudta, hogy a magyar nyelvet Arany János és Hofi Géza segítségével tanulja majd meg.
Jávori Ferenc Fegya, a Budapest Klezmer Band vezetőjének édesanyját elvitték Auschwitzba, az apját a Gulágra deportálták, de a csodával határos módon mindketten megmenekültek, és Kárpátalján jöttek újra össze. Ebből a családegyesítésből született meg Fegya és a testvére. Lily Ebert, a magyar származású auschwitzi túlélő Fegya édesanyjával egy időben élte meg a poklok poklát, és a családjának felét elfüstölték. Írtam egy verset erről. Őt Bonyhádról vitték el, barátoknak hitt hóhérok révén, mégis élete végéig magában hordozta a magyar kultúrát, és százévesen is olyan hitelességgel mondta Petőfi Sándor versét, ahogy csak kevesen tudják. A kötetből megtudhatjuk, hogy József Attila Mama című verse mit jelent Halász Juditnak, Horváth Charlie-nak, vagy Frenreisz Károlynak, aki egy évig titkolta a saját anyja előtt Bujtor István halálát, mert Latinovitsot is elvesztették már. A Ha itt lennél velem…, amely Cipőtől kölcsönözte a könyv címét, a különböző élettörténetekkel segít nekünk, hogy megőrizzük emberségünket. Amikor lecsúszunk a létra legaljára, megmutatja, hogyan másszunk vissza. A könyvet bárhol nyitjuk ki, egymás mellett néznek szembe velünk az idolok és a költők. Ha valaki magával viszi ezt a könyvet, olyanfajta lelki táplálékot tud meríteni belőle, ami tovább segíti életében a kilátástalan helyzetekben is.
A könyvet teltházas érdeklődés mellett mutatták be. Aki nem jutott be a MOM-ba, az Ünnepi Könyvhéten találkozhat a könyvvel és Lutter Imrével a Vörösmarty téren, június 15-én, vasárnap délelőtt 11-kor, az Athenaeum standjánál.
Szöveg: Fridrich Piroska
Fotó: Csanádi Gábor
